Izrael Katarban váratlanul destabilizáló lépést tett, amely komoly hatással van a teljes régió stabilitására.

Feltárult, miért nem biztosították az amerikai fegyverek védelmét Dohának. De milyen következményekkel járhat ez a jövőre nézve? Izrael egy kritikus határt lépett át, vajon van még lehetőség a visszafordulásra?

Miután szeptember 9-én izraeli rakéták csapódtak a katari főváros, Doha területén egy épületbe, ahol a Hamász vezetői üléseztek, rögtön elég súlyos kérdések merültek fel. Mindenekelőtt, hogy miként volt képes végrehajtani ezt a támadást Izrael katari területen úgy, hogy a célponttól néhány kilométerre található az egész térség legnagyobb amerikai katonai támaszpontja, és Katar sok-sok milliárd dollárt költött az elmúlt években amerikai légvédelmi rendszerekre?

Aztán: tudott az Egyesült Államok előre a támadásról? Ha igen, miért engedélyeztek egy ilyen csapást egy szuverén ország, ráadásul az USA egy fontos közel-keleti partnere/szövetségese területén? Ha tudtak róla, de nem értettek vele egyet, miért nem akadályozták meg? Ha nem tudtak róla, akkor miért nem léptek közbe, és végső esetben miért nem csinált semmit a gyakorlatilag az amerikaiakkal közösen működtetett katari légvédelem?

A Fehér Ház tájékoztatása szerint Izrael az utolsó utáni pillanatban értesítette csak az amerikai illetékeseket a támadás tényéről - és nem tervéről, mert a rakéták ekkor már a levegőben haladtak a cél felé. Más izraeli és amerikai tisztviselők szerint már korábban tájékoztatta az izraeli kormány az amerikai vezetést. Jelenlegi tudásunk alapján lehetetlen igazságot tenni a kérdésben. Az viszont biztosnak látszik, hogy a Katarban, és különösen a Doha melletti, El-Udeid légibázison állomásozó amerikai katonáknak senki sem szólt előre.

Azonban felmerül a kérdés, hogy miért nem tudta megakadályozni a katari-amerikai légvédelem a Doha belvárosában lezuhanó ismeretlen célú és eredetű rakétákat. Derek C. Fance altábornagy, aki az amerikai légierő délkelet-ázsiai és közel-keleti térségéért felelős parancsnokság (AFCENT - Air Force Central) vezetője, számos fontos információt osztott meg ezzel kapcsolatban.

"A Hamász célpontja ellen Dohában végrehajtott izraeli akció meglepetésként érte a szakértőket, hiszen nem rendelkeztünk előrejelzésekkel vagy figyelmeztetésekkel ezzel kapcsolatban. Az eseményre nem fordítottunk megfigyelési kapacitásokat és figyelmet, így teljesen váratlan volt számunkra."

- ismerte el France, szavaiban pedig a tapasztalat és a bölcsesség elege tükröződött.

Az első jelentések arról számoltak be, hogy a támadást végrehajtó izraeli repülők Irak fölött átrepülve, Katart észak felől megközelítve indították el rakétáikat a Perzsa-öböl felett. Ez a helyzet arra utal, hogy a támadás kiindulópontja hasonló lehetett ahhoz, ahonnan egy Irán felől érkező rakéta- vagy dróntámadásra lehetne számítani.

Valójában azonban a helyzet egészen más volt. Az izraeli légierő gépei a Vörös-tenger kék vizei felett szelték át az eget, és levegőből indítható ballisztikus rakétákat lőttek ki. Ezek a rakéták Szaúd-Arábia fölé repülve, minden valószínűség szerint hatalmas magasságban, talán a légkör határán túl haladtak, mielőtt végül Katar területe fölé érkeztek, és ott csapódtak be Dohában.

Ahogyan France is kifejtette, ez kulcsfontosságú tényezőnek bizonyult, mivel a Katarban állomásozó csapatok "figyelme" Irán irányába irányult, míg a szövetséges Szaúd-Arábia felől, "hátulról", nem számítottak semmiféle támadásra.

"Miközben kitűnő rendszereink vannak, amelyek sok különböző dolgot észlelni tudnak, ezek az eszközök általában Iránra, és más olyan dolgokra fókuszálnak, ahonnan támadásra számítunk"

Ez azonban nem azt jelenti, hogy az izraeli rakéták előzetes észlelés nélkül érkeztek. France kifejtette, hogy az ő rendszereik voltak az elsők, amelyek riasztottak arról, hogy Katar ellen támadás zajlik. Az amerikai hadsereg rendelkezik olyan űrbeli rendszerekkel, amelyek globálisan képesek érzékelni a ballisztikus rakéták indítását, de a rakéták repülési pályájának nyomon követése és azonosítása még mindig erősen korlátozott. A katari támadás következményeként elképzelhető, hogy a Pentagon igyekszik felgyorsítani azokat a fejlesztéseket, amelyek már folyamatban vannak ezen képességek javítása érdekében. France azonban hangsúlyozta, hogy a probléma nem feltétlenül a technológiai háttér hiányosságaiból adódott, hanem inkább a felkészültségből. A térségben rendelkezésre álltak az eszközök egy ilyen támadás észlelésére és elhárítására, csakhogy nem számítottak hasonló eseményre, és a kommunikációs csatornák sem működtek zökkenőmentesen.

Bármennyire is nézzük, a katari incidens két szempontból is megrázta az Arab-öböl térségében élő államok bizalmát, amelyek eddig főként amerikai fegyverek beszerzésére támaszkodtak, és az Egyesült Államok biztonsági védelme alatt érezték magukat. Különösen Katar, Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek emelkedik ki, de kisebb mértékben Bahrein, Kuvait és Omán is jelentős összegeket fektettek az amerikai védelmi iparba. Ezen országok nem csupán fegyvereket vásároltak, hanem az amerikai külpolitika irányvonalához való alkalmazkodásra is hajlandóságot mutattak, például Izrael helyzetével kapcsolatban is.

Ha megkérdőjeleződik az, hogy az amerikai eszközök és rendszerek képesek megvédeni ezeket az országokat, akkor az egyszerre rossz hír az amerikai védelmi iparnak, az amerikai kormányzatnak és ezen országok vezetőinek is.

Fontos kérdésként merül fel, hogy vajon az amerikai eszközök képességei okozzák-e a problémát, vagy csupán a felkészültség és a figyelem hiánya áll a háttérben. Amennyiben az utóbbi lehetőség valós, akkor viszonylag egyszerűbb helyzetben vagyunk. Azonban ha az első variáció a helytálló, akkor az érintett országok haderőfejlesztési irányvonalának alapja kerülhet kétségbe.

Még ennél is drámaibb következményekkel járhat a régió számára, ha az öböl-menti országok arra a megállapításra jutnak, hogy az Egyesült Államok nem csupán alkalmasint képtelen megvédeni őket, hanem nem is szándékozik ezt megtenni. Izrael mindig is különleges szerepet játszott az amerikai külpolitikai stratégiában, és a 2023-as izraeli terrortámadás óta az izraeli vezetés sokkal harciasabb fellépést tanúsít nemcsak Gázában, hanem a szomszédos államokkal szemben is. Az idén Irán ellen indított "tíznapos" hadművelet pedig újabb fokozatot jelentett az eszkalációban, ami tovább feszíti a helyzetet a térségben.

De azért mégiscsak más csipogók ezreit felrobbantani Libanonban, a polgárháborús Szíriában bombázni és területeket foglalni, a nemzetközi páriának számító Irán nukleáris programját támadni, mint a nemzetközi politikában, gazdaságban, vagy éppen sportban is elismert szereplőnek számító Katart megbombázni. Legalábbis szeptember 9-éig ezt gondolhatták a térség arab országainak vezetői.

Ha Izrael esetleg szabad kezet kapna Washington részéről, az alapvetően új dimenziót adna a helyzetnek. A gázai konfliktust megelőző időszakban az öböl-menti országok fokozatosan közeledtek Izraelhez; Bahrein és az Egyesült Arab Emírségek az Ábrahám-megállapodások keretében hivatalosan is elismerték Izrael államát. Az öböl-menti államok nem tekintették Izraelt közvetlen biztonsági fenyegetésnek, sőt, az izraeli politikai és biztonsági vezetők számára kedvező fogadtatásra talált az az érvelés, hogy a szélsőségesek és fanatikusok ellen folytatott harcban közösek az érdekeik.

Ezt a szép lassan felépített létesítményt is alaposan megrengették a Dohában becsapódó izraeli rakéták. A Perzsa-Öböl Menti Együttműködési Tanács (GCC) éles hangon ítélte el a támadást, és a szervezet védelmi tanácsának szeptember 18-ai ülése után kiadott közleményben a Katar elleni attakot "az összes GCC-állam elleni támadásnak" tekintik, illetve kimondták, hogy lépéseket tesznek "közös védelmi mechanizmusok, illetve az Öböl elrettentési kapacitásinak aktiválására".

Kis idő elteltével Szaúd-Arábia és Pakisztán bejelentette, hogy új védelmi együttműködési megállapodást kötöttek, amely kiterjed a Pakisztán nukleáris csapásmérő képességeire is. A megállapodás alapján a két ország kölcsönösen úgy tekinti, hogy bármelyik fél ellen irányuló támadás mindkettőjük ellen irányuló agressziónak számít.

"Ami a birtokunkban van, és az általunk birtokolt képességek, azokat a megállapodás keretein belül Szaúd-Arábia számára is elérhetővé tesszük."

- Emelte ki Havadzsa Mohammad Ászif, Pakisztán védelmi minisztere.

Persze jó kérdés, hogy ez a gyakorlatban hogyan is fog működni, de a lépés egyértelműen azt jelzi, hogy a GCC országai keresik a lehetőségeket egy, az Egyesült Államoktól független biztonsági ernyő létrehozására.

A másik oldalon viszont egyelőre Izraellel szemben tapasztalható némi visszafogottság a GCC államainak részéről. Ugyan a támadást erőteljes kifejezésekkel ítélték el, Bahrein és az Egyesült Arab Emírségek egyelőre nem mondták fel az Ábrahám-megállapodásokat, és Katar továbbra is közvetít valamilyen formában a gázai tűzszünettel kapcsolatban a Hamász, Izrael és az Egyesült Államok között.

Nyilvánvaló, hogy Katar elleni katonai akciójával Izrael egy határvonalat lépett át, amely új és kiszámíthatatlan folyamatokat indított el a Közel-Keleten. Jelenleg nehéz pontosan megjósolni, hová vezetnek ezek az események. Benjamin Netanjahu a támadás után kifejtette, hogy Izrael nem zárja ki annak lehetőségét, hogy hasonló mértékű csapásokat mérjen a Hamász vezetőire, bárhol is tartózkodjanak.