A világ diplomáciai színpadán Budapest újra reflektorfénybe kerül – mit hozhat a város számára a Trump és Putyin közötti találkozó? Milyen lehetőségeket és kihívásokat tartogat ez Magyarország számára?

Üdvözöljük az "On the Other Hand" rovatban, ahol a Portfolio véleményei találkoznak a különböző nézőpontokkal. Az itt megjelenő írások a szerzők személyes álláspontját tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek meg a Portfolio szerkesztőségének hivatalos véleményével. Ha szeretné kifejteni saját gondolatait a témában, ne habozzon, küldje el írását a [email protected] e-mail címre. A publikált cikkeket itt böngészheti.

Nem lehet azt mondani, hogy teljesen váratlan a budapesti helyszínválasztás Donald Trump és Vlagyimir Putyin csúcstalálkozójára, azonban a lehetséges helyszínek között korábban felmerült magyar főváros nem volt a lista tetején. Magyarország NATO-tagország, a Nyugat, vagyis egy olyan szövetségi blokk része, amely támogatja Ukrajnát és szankciókat fogadott el Oroszországgal szemben. Jóval esélyesebbnek tűntek a csúcstalálkozó befogadására az olyan semlegesnek tekinthető országok, mint Szaúd-Arábia, Katar vagy az Egyesült Arab Emírségek. Putyin korábban kifejezetten az Egyesült Arab Emírségeket említette "nagyon alkalmas helyszínként", Recep Tayyip Erdogan török elnök pedig aktívan lobbizott Isztambul mellett, amely korábban már több orosz-ukrán béketárgyalásnak adott otthont 2022-ben, 2023-ban és 2025-ben is.

Európai országok között egyértelműen Magyarország állt a középpontban, miután bejelentette kilépését a 2002-ben alapított Nemzetközi Büntetőbíróságból (ICC) Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnökkel szembeni ítéletet követően. A hagyományos európai diplomáciai központok – mint Helsinki, Genf, Bécs vagy Berlin – mind az ICC tagjai, így Budapest mellett csupán a szintén nem ICC-tag Vatikán maradt alternatívaként, különösen Vlagyimir Putyin elleni elfogatóparancs fényében.

Budapest megválasztása mögött nem csupán geopolitikai vagy földrajzi tényezők álltak, hanem sokkal inkább a magyar miniszterelnök személyes kapcsolatrendszere Washingtonnal és Moszkvával.

A magyar diplomácia már évek óta sajátos irányvonalat képvisel az orosz szankciókkal kapcsolatos politikai döntésekben és az ukrajnai támogatás ügyében, miközben aktívan próbál közvetítő szerepet betölteni. A találkozó helyszínét valószínűleg Trump ajánlotta Putyinnak, a közel kétórás telefonbeszélgetésük során, amelynek során Putyin úgy tűnik, nem emelt kifogást a javaslat ellen.

Egy ilyen magas szintű csúcstalálkozó megrendezése Budapestet a világ diplomáciai térképének középpontjába állítja. A házigazda ország nemcsak a médiában, hanem a diplomáciában és a közvélemény szemében is jelentős előnyökre tesz szert, ezáltal emelkedik a diplomáciai státusza és külpolitikai súlya. Különösen fontos ez egy kisebb ország számára, amely nem a földrajzi elhelyezkedésével, nyersanyagkészleteivel vagy gazdasági erejével vívta ki ezt a lehetőséget, hanem ügyes külpolitikai manőverezésével. A nemzetközi média figyelme hosszú távon számos egyéb előnyt is hozhat: fokozza az ország "puha hatalmát", ami új gazdasági kapcsolatok, befektetések és konferenciaturizmus lehetőségét teremt. Azok a vezetők, akik sikeresen megvalósítanak egy ilyen csúcstalálkozót, nemcsak hazájuk számára biztosítanak elismerést, hanem saját nemzetközi tekintélyüket is jelentősen megerősítik.

Az elmúlt száz évben több európai ország is próbálkozott közvetítői státuszt építeni magának, és többen az ország mérete vagy marginális földrajzi pozíciója ellenére sikerrel is jártak benne, és komoly nemzetközi tekintélyre tettek szert - Svájc, Ausztria, Norvégia vagy Finnország esete pont ilyen. Így vonult be a történelembe Bécs (John F. Kennedy és Nyikita Hruscsov 1961-es találkozója); Helsinki mint Helsinki-folyamat 1975-ben; Ronald Reagan és Mihail Gorbacsov 1986-os, reykjavíki találkozója, vagy az 1993-as oslói megállapodások Izrael és a Palesztinai Felszabadítási Szervezet között.

Amennyiben a csúcstalálkozó komoly eredménnyel zárul, úgy az előzőleg említett lehetőségek még inkább érvényesülhetnek. Ha pedig a budapesti találkozó gyümölcse egy béketervezet vagy egy kompromisszumos megoldás lesz, amely végre pontot tehet az orosz-ukrán konfliktusra, akkor Magyarország és Budapest történelmi szerepe vitathatatlanná válik. Ekkor a történelemkönyvekben úgy fognak emlékezni ránk, mint arra az országra és városra, ahol a 4 évnyi, vagy ha úgy vesszük, 11 évnyi feszültség után, az Európa II. világháború óta legpusztítóbb háború véget ért.

Egy ilyen nagyságrendű eseménynek alapvetően egy hátránya lehet: ha a találkozó során látványos kudarcot vall, vagy ha menetközben történik valamilyen incidens.

A potenciális merénylet vagy baleset komoly veszélyeket rejthet magában, de képzeljük el azt a szituációt is, amikor egy olyan esemény zajlik Budapesten, ahol két nukleáris hatalom vezetője, hasonlóan a februári Trump-Zelenszkij találkozóhoz, vitázik egymással. Bár ez a forgatókönyv izgalmasan hangzik, a megvalósulásának valószínűsége meglehetősen alacsony.

Természetesen elképzelhető, hogy a csúcstalálkozó végül nem hozza el a várt enyhülést vagy békét, és hosszú távon kudarcot vall. A történelem számos példát szolgáltat erre, mint például a 1993-as oslói megállapodások utáni időszak. Ekkor mind az izraeli Simón Peresz, mind a palesztin tárgyalópartner, Jasszer Arafat Nobel-békedíjat kapott. Ám néhány év elteltével, a kétezres évek elején, az oslói folyamat drámai módon meghiúsult, és gyakorlatilag összeomlott. Mindezek ellenére Norvégia, mint a közvetítő és fogadó ország, nem tudott befolyásolni a történteket, így Oslo a történelem egyik meghatározó eseményének színhelyeként maradt meg.

A budapesti csúcstalálkozó helyszínével kapcsolatban az elmúlt napokban három főbb kritikai aspektust emeltek ki.

Kezdjünk az elsővel. A Budapest-Jalta-párhuzam több szempontból is téves és leegyszerűsítő. Bár a Trump-Putyin-találkozó valóban nagy geopolitikai jelentőséggel bír, sem történelmi, sem strukturális, sem hatalmi értelemben nem hasonlítható a második világháború utáni jaltai konferenciához. A jaltai konferencia 1945-ben három szövetséges nagyhatalom (USA, Egyesült Királyság, Szovjetunió) háború utáni világrendet alakító tárgyalása volt, amely konkrétan Európa politikai felosztásához vezetett. A mostani budapesti találkozó ezzel szemben nem szövetséges győztesek, hanem két, jelentősen eltérő érdekű nagyhatalom bilaterális egyeztetése, amely nem rendelkezik jogi vagy katonai alapokkal Európa sorsának újrarendezésére. A viszony itt mindemellett aszimmetrikus: az Egyesült Államok a világ legbefolyásosabb szuperhatalma, Oroszország pedig már régen nem. Az USA az orosz-ukrán háborút szeretné lezárni, hogy a legfontosabb geopolitikai kihívójára, Kínára koncentrálhasson, ezzel is kijelölve Moszkva helyét ebben a rendszerben. A mai erőviszony-rendszerben továbbá nem tudna semmilyen döntő megállapodás születni Európáról az Európai Unió és Ukrajna bevonása nélkül.

A másik kritikát illetően érdemes megemlíteni, hogy Putyin diplomáciai sikert könyvelhet el, hiszen a budapesti csúcstalálkozón való részvételével, mint az orosz-ukrán háború agresszora és a legszigorúbb szankciókkal sújtott ország vezetője, egy EU- és NATO-tagország területére lép. Ezzel nemcsak hogy legitimációt nyer, hanem a nemzetközi színtéren is újabb látszatot teremt. De nézzük meg ezt a helyzetet más szemszögből: kinek is lehet félnivalója Putyin látogatásától? Talán neki, vagy inkább a NATO-nak? Ki az, aki valójában kockáztatja a saját biztonságát – még garanciák mellett is – azzal, hogy egy Ukrajnával határos NATO-tagállamba látogat, amely ráadásul a kontinens belsejében helyezkedik el? Kinek jelent ez presztízsveszteséget a szövetségesei szemében, hogy nem egy semleges országba, hanem a NATO-val ellenséges viszonyban álló szövetség egyik tagországába kell utaznia a béketárgyalások érdekében?

Magyarország egyedülálló helyet foglal el Európa térképén, hiszen a kontinens szívében helyezkedik el. Putyinnak, aki az odautazás során számos országon kell áthaladnia, szembesülnie kell a NATO-tagállamokkal, valamint azokkal az országokkal, amelyekkel feszültségben áll. Mivel a találkozót az amerikai elnök kezdeményezi, a valószínűsége annak, hogy bármely NATO-tag légterében támadás érné a gépét, rendkívül alacsony. Ezzel együtt a harmadik világháború kockázatát is minimalizálják.

Na de mi van akkor, ha valami félremegy, és mondjuk meghibásodik a gép, és le kell szállnia?

Putyin kockázatos lépéseket tesz, amikor elutazik egy nyugati NATO-tagállamba, ami azt jelzi, hogy szorult helyzetben van, és valószínűleg kényszerítő nyomás alatt áll Donald Trump irányába. Elképzelhető, hogy valóban szeretné lezárni a konfliktust – bár ez tűnik a valószínűtlenebb forgatókönyvnek. Másrészt, lehet, hogy komolyan aggódik a tárgyalások elmaradásának következményei miatt, és hogy ez miként befolyásolhatja a háború alakulását, valamint az orosz gazdaság helyzetét.

A harmadik kritikai nézőpont a negatív párhuzamokkal foglalkozik, különös figyelmet fordítva a 1994-es budapesti memorandumra, amely kétségkívül Ukrajna számára egy fájó emlék. Fontos azonban, hogy ezt a témát három szempontból közelítsük meg. Először is, hiába a memorandum negatív hatása Ukrajnára, valójában soha nem a nyugati biztonsági garanciák nyújtásáról szólt. A budapesti megállapodás lényege a nyugati országok szemszögéből az volt, hogy megakadályozzák a nukleáris fegyverek elterjedését a Szovjetunió széthullása után. Ezt a kérdést a Nyugat a legnagyobb aggasztó tényezőként kezelte, hiszen a szovjet időszak alatt Ukrajnában, Kazahsztánban és Belaruszban is jelentős mennyiségű atomfegyver halmozódott fel, amelyeket a három ország függetlenné válása után is meg kellett oldani. Az amerikai vezetők, köztük az idősebb George Bush és utódja, Bill Clinton, ezt a problémát a geopolitikai kihívások élvonalába helyezték, és mindent megtettek a megoldás érdekében. Az amerikai diplomácia végül sikerrel zárult: Belarusz, Ukrajna és Kazahsztán lemondtak nukleáris arzenáljukról, cserébe pedig egy olyan dokumentumot kaptak, amely területi integritásuk megsértése esetén „konzultációkat” irányzott elő az aláírók között. Ez a gyakorlatban azonban nem jelentett valós védelmet.

Másrészt, Magyarország mint a fogadó ország, nem gyakorolt semmiféle befolyást a budapesti memorandum 2014 utáni megsértésére. Ezzel szemben Oroszország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok jelentős hatással bírtak a helyzet alakulására. A megállapodás azonban a legfőbb célját - a nukleáris fegyverek csökkentését és a megfelelő ellenőrzési mechanizmusok létrehozását - sikeresen megvalósította.

Harmadrészt, ha megfordítjuk a megszokott logikát, az 1994-es események párhuzamát bátran vállalhatjuk, és a 2025-ös budapesti csúcstalálkozóra úgy tekinthetünk, mint egy újabb lehetőségre. Ez egy olyan alkalom, amikor esély nyílik arra, hogy helyrehozzuk mindazt, ami 2014-ben és 2022-ben nem a kívánt módon alakult.

A Budapest-csúcs végkimenetele számos forgatókönyv szerint alakulhat, és mindegyik izgalmas lehetőségeket rejt magában.