**Apák a lövészárokban – Hogyan találják meg a túlélés útját?** A modern világ kihívásai sok szülőt arra kényszerítenek, hogy a mindennapi élet nehézségeivel, stresszével és felelősségeivel megküzdjenek. Az apák szerepe különösen fontos, hiszen sokan a c

Három ukrán katona mesélt tudósítónknak arról, miért döntöttek úgy, hogy a háború ellenére családot alapítanak vagy bővítik azt.

Ukrajna több százezer férfit mozgósított és küldött a frontra, és bár a pontos veszteségadatok Kijev legjobban őrzött titkai közé tartoznak, a több mint három éve tartó háborúban százezer fölött lehet az elesettek, sebesültek, eltűntek száma.

A születések száma drámai módon csökkent az alacsony alapértékről, mióta megkezdődött a teljes körű invázió. Jelenleg Ukrajnában a termékenységi ráta, amely mindössze 1,26, a világ legalacsonyabb értékei közé sorolható. Ennek hátterében számos ok húzódik meg, amelyek közül a gazdasági instabilitás mellett kiemelkedő szerepet játszik az egzisztenciális fenyegetettség. A helyzet súlyosságát jól tükrözik az éjszakánként rendszeresen végrehajtott orosz légitámadások, amelyek az ukrán településeket célozzák.

Vannak azonban katonák, akik mindezek ellenére úgy döntöttek, hogy most alapítanak vagy bővítik a családot. Mindegyikőjük megjárta a frontot, vagy jelenleg is ott szolgál. Miért vállaltak most gyereket? Hogyan változtak meg, amióta apák lettek? Hogyan próbálják meg áthidalni a távolságot, és jelen lenni a kisbaba életében?

"Amikor keményen lőnek minket, semmit nem kérek a Jóistentől, csak hogy hadd lássam még egyszer a gyerekeimet" - mondja Pásztor, az 5.-ik "Szkíta" Nemzeti Gárda hadnagya. Egy kiskamasz fiú apjaként a háború elején önként fogott fegyvert, ám a feleségével mindig is akartak egy kislányt - így született meg 2024-ben Arina.

A leghosszabb időszak, amit Pásztor az újszülött kislányával eltölthetett, tíz napra rúgott, ez volt az a szabadság, amelyet a katonák frontszolgálat után kapnak. Harci körülmények között gyakran előfordul, hogy hónapokig nem érhetik el az otthoniakat. A narancs- és vörös zónákban, tehát a harctéren és közvetlen környezetében, a mobiltelefon használata életveszélyes helyzeteket idézhet elő.

Arinával videóhíváson keresztül tudja valamelyest tartani a kapcsolatot. "Ha meghallja a telefonban a hangom, hogy szólongatom, "virágom, csillagom, itt van apa", odajön, belenevet a kamerába, majd mászik tovább. Aztán visszakúszik, belenéz a szemembe, meggyőződik róla, hogy még mindig őt figyelem - és hopp, rögtön megy is tovább a dolgára.

Miközben múlnak a hónapok, a fényképek és videók révén egyre inkább érzem, ahogy felnő. Amikor együtt vagyunk, az élmények olyan mélyek és különlegesek, hogy szavakkal nehezen kifejezhetőek.

A fiát a háború elején még nem igazán érdekelte, pontosan mit csinál, ő pedig próbálta megóvni őt a részletektől. Ha elment otthonról, csak annyit mondott: minden rendben lesz, fogadj szót anyának, te vagy a férfi a háznál. Egy nap azonban szembejött a kisfiúval egy interjú, amit az apukájával készítettek. Akkor összeállt neki, hogy apa nem játszik valahol, hanem tényleg harcol, lő. "Elkezdte követni a híreket, és értem is aggódni. Felhívott és megkérdezte: "Apa, mikor lesz vége? Gyere haza, azt akarom hogy élj." Csak annyit tudtam mondani: kisfiam..."