"Az orosz és magyar emlékezetpolitika egyre inkább katonai színezetet ölt" - riport egy hazai kiállításról.
A "Múlt, ahogy parancsolja?" május 25-ig látogatható. Ott voltunk a megnyitón és arról kérdeztük a kiállítás kurátorait, hogy milyen szempontok vezérelték a munkát, miben hasonlít a középkort illetően az orosz és a magyar emlékezetpolitika, és milyen szerepe és jelentősége van a tárlatnak.
Üvegátrium, belső térben nemezjurta áll. A távolban István a király című film vetítése zajlik. Az öltözőszekrények közelében egy újságíró éppen a kiállítás egyik kurátorát faggatja, aki, Klaniczay Gábor, készségesen válaszol kérdéseire. A kiállítótérben több, a tudományos életben ismert személyiség is jelen van, akik barátságosan biccentenek egymásnak, kezet fognak, és összefonódva váltanak pár szót. Ahelyett, hogy az archeogenetika legújabb fejleményeivel foglalkoznának, vagy az orosz propaganda manipulációival mélyednének el, inkább a könnyed társalgást választják. Ma már az Arany János utca 32. nem csupán egy textilgyári irodaház, ahogy az a két világháború között volt, hanem egy archívum, könyvtár és galéria színhelye. A Blinken OSA Archívumban április 16-tól május 25-ig látogatható "Múlt, ahogy parancsolja? Politikai időutazás a középkorban: magyar és orosz példák" című időszaki kiállítás, amely új perspektívákat nyújt a történelem és a politika összefonódásáról. Beszámoló a látottakról.
Ha a látogató befordul az átriumba egy, vitrinnyi szakirodalom fogadja. Ajánlott könyvek között a "népszerűsítőt" is jól író Ablonczy Balázs történész mellett nemzetközi szerzők sorakoznak. A fémfehér falon az 1984 egy már ismert sora köszönt: "Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is; aki uralja a jelent, az uralja a múltat is". A kiállítás készítői orosz és magyar példákat hasonlítanak össze, ugyanis nagyon hasonlóak a tendenciák, némi időbeli elcsúszással. A bevezetőben az olvasható, hogy a kiállítás szándéka "bemutatni, hogy a hivatalos jobboldali-nacionalista politikai akarat miképpen használja fel, használja ki, és alakítja át saját politikai-ideológiai céljai érdekében a társadalomban tenyésző történelmi mítoszokat, a múlthoz kapcsolódó fantáziákat."
Egy alacsony, igazi értelmiségi férfi, apró, kerek szemüveg mögül, törékeny, ám mégis határozott hangon köszönti a látogatókat. Ő Rév István, a Blinken OSA igazgatója. Beszédét nemcsak a múlt iránti tisztelet, hanem a jelen kihívásainak súlya is áthatja, amikor figyelmeztet: "a sarlatánok vajákoskodása nem játék". A háttérben olyan filmek peregnek, amelyek a történelem különböző aspektusait jelenítik meg: az István, a király, a Honfoglalás (1996), és a Sacra Corona (2001) mellett vígjátékok, mint a Magyar Vándor (2004), valamint friss 2010 utáni alkotások, mint az Aranybulla (2022), az Árpádok felemelkedése (2023), a Hunyadi (2025) és a Toldi (2022) is láthatók. A filmkínálatban még az orosz középkorról szóló művek is feltűnnek, ahol Dzsingisz Kán visszatérő alakja újra és újra megjelenik. Később, amikor Tóth G. Pétert, a kiállítás másik kurátorát faggatom a film műfajának jelentőségéről, határozottan kiemeli a vizualitás szerepét. "A 19. században az opera volt az a művészeti forma, amely képes volt kortárs válaszokat adni és megidézni a múlt mitikus világát – kezd bele, majd folytatja – manapság a film az, amely elemi erővel hat ránk. Ezek az alkotások üzeneteket közvetítenek, és akár tudatosan, akár tudattalanul torzítanak. Ráadásul a kiállításon vetített filmek közül sok politikai terméknek számít, és a megrendelői oldal hatalmas összegeket fektet bele." Tóth említi, hogy a tudomány is igyekszik láthatóbbá válni a modern világban. Szerinte a mozgóképi vizualizáció és az adatvizualizáció kulcsfontosságú eszközök kellene, hogy legyenek a tudományos kommunikációban, különben a tudomány nem éri el a szélesebb közönséget.
A 2019-ben alapított Magyarságkutató Intézet, valamint a Veritas és a Retörki nevei egyre inkább előtérbe kerülnek. Rév azokról az intézményi keretekről beszél, amelyeket a 2010 után hivatalban lévő Fidesz-kormányok létrehoztak, hogy átalakítsák a történelmet a saját politikai narratívájuk szerint. Céljuk az volt, hogy egy olyan megalapozott előtörténetet hozzanak létre, amely alátámasztja a történeti folytonosságot és a kormányzati ideológiát.
Rév után a mikrofonhoz Klaniczay lép. Révén megtudom: a rendszerváltás óta megélénkült a középkor iránti érdeklődés, ami egybevág Pók Attila történész pár évvel ezelőtti megállapításával, miszerint "1989 után a politikai programok dominánsan a múlt felé fordultak". Klaniczay elmondja, a tárlatban
A kutató megjegyzi, hogy a Turul, a Szent Korona, és általában Szent István szimbolikája körüli értelmezések harca egyértelműen megmutatkozik. E szimbólumok nem csupán kulturális örökségünket képviselik, hanem mélyebb politikai és társadalmi viták színterévé is váltak.
A megnyitón még beszéltek, amikor nekilódultam az archeogenetikának. Ez egy olyan eljárásrendszer, amelyben az emberi maradványokból kinyert DNS-t genetikai módszerekkel tanulmányozzák és történeti forrásokkal vetik össze. Anyai és apai leszármazási vonalon keresztül kimutathatóak rokonsági kapcsolatok. Olvasom, hogy még a vezető genetikusok sem látnak problémát abban, hogy az eredményeiket történelmi népekkel azonosítsák. A falról leakasztható füzetekben még több nemzetközi szaktekintély hangsúlyozza, hogy óvatosan az eljárással. Látom, hogy a HistoGenes projektben elért eredmények, vagy Vida, Gerber, Csáky és Szeifert adatai minden esetben cáfolják a Kézai Simon által megalapozott hun-magyar próbálkozásokat. Ennek ellenére a magyar genetika a korábban szélsőjobboldali Jobbik, majd a kormánypárt programja nyomán 2017 óta mégsem átallik az elméletet igazolni. Ahogy a sumér-magyar kapcsolatok vagy az okkult őstörténetet ügyében nem tébláboltak a 20. században más emigráns "szakértők" sem. Az ő nyomukon haladva Vidnyánszky Attila szintén dolgozott Attila-ügyben, a Nemzeti Színházban 2014-ben rendezett musicalt róla. Bár ő nyíltan nem, a témában készült rockopera szerzője, Szörényi Levente láthatóan is kampányolt a hunok mellett és sokadmagával úgy véli, hogy a Dunakanyarban lehet a keresett előd sírja.
A kultuszokkal foglalkozó szekcióban különösen figyelemreméltó az államalapító kultusza: a kurátorok feltárják, hogy a millenniumi emlékév során az első Orbán-kormány egy lenyűgöző szoborkampányt indított. A végeredményül megszületett háromszáz köztéri szobor közül jelentős számú, összesen 69, Szent István tiszteletére készült. A falon jobbra lógó Turul-kultusz viszont háttérbe szorult, míg a középkori pálos rend fiktív "szentje", Boldog Özsébé, akinek kultusza szintén a harmadrangú kategóriába tartozik, szintén elfeledésbe merült. A szimbólumok sorát a Szent Korona zárja, amely a popkultúrában a legnagyobb népszerűségnek örvend. Érdekes módon, a magukat szakértőnek valló aranyművesek éles kritikát fogalmaznak meg a tudósok állításai ellen, kijelentve, hogy azok tudományos megalapozottsága kétséges.
A politika világában nem csupán a múlt mélyén gyökerező események és az államalapítás ikonikus szimbólumai számítanak. Ezt hangsúlyozza Klaniczay is, különösen az orosz történelem kontextusában. "Az orosz középkor későbbi időszakából a legkiemelkedőbb személyiség Alekszandr Nyevszkij, a 13. századi moszkvai nagyfejedelem" - mutat rá. "Ő volt az, aki a Csúd-tavi csatában a svédek és a német lovagrend ellen győzelmet aratott, és ambíciói között szerepelt, hogy egyfajta eurázsiai együttműködést alakítson ki a mongolokkal. Ez a törekvés előrevetítette, hogy a modern orosz birodalom, mint az Aranyhorda örököse, hirdesse az 'új eurázsianizmus' eszméjét, amelyben Putyin Nagykánként jelenik meg a vicces, de mégis komolyan vett mémekben." - teszi hozzá. Ugyanakkor Klaniczay kiemeli, hogy nem Nyevszkij, hanem Szent Vlagyimir vált a középponti figurává Oroszországban. "Szent Vlagyimir révén a politika az ortodox kereszténységet, amelynek jelentős társadalomszervező ereje van, szembeállította a mindenkori Nyugattal."
A magyar történelmet érintve, noha a Magyarságkutató Intézet támogatásával készült tatárjárásról szóló film még nem debütált, az előzetesek alapján úgy tűnik, hogy a történetben megjelennek olyan politikai motívumok, amelyek a magyarság ellen irányuló nyugati intrikáknak tulajdonítják a tatárok támadását a Magyar Királyság ellen. Ráadásul a közelmúltban bemutatott, sikeres Hunyadi filmsorozat is hasonló politikai üzeneteket közvetít. Az, hogy a nyugatellenesség szerves része a középkori történelmi filmek állami támogatásával készült értelmezésének, olyan politikai narratíva, amely harmonizál a jelenlegi propaganda főbb vonalaival.
A galéria másik oldalán terpeszkedik a kiállítás orosz vonatkozású szekciója. Átsétálok oda, ügyelve, hogy elkerüljem a Kassai Lajos lovasíjászról készült emelvény zűrzavarát. A párhuzamok szembetűnőek. A 19. századi gondolkodók eszmecseréje fogad: a prominent szereplők mind az orosz nép eredetének rejtélyeivel foglalkoztak, és úgy tűnik, hogy jól kidolgozott érvrendszerek viaskodnak egymással. Különösen izgalmas a normannista-antinormannista vitafolyam, amely arról szól, hogy vajon a ruszkik viking gyökerekkel bírnak-e, vagy inkább szláv származásúak. A diskurzus középpontjában Rurik, a mitikus vezető és utódainak származása áll. A kérdés azonban nem jutott véglegesen megoldásra, hiszen a kutatók genetikai kapcsolatokra bukkantak a korai középkor sztyeppei nomádjai és egy ősi kelet-eurázsiai ág között. Továbbá, megismerhetjük a múlt század húszas éveiben született "eurázsianizmus" és annak utódja, a "neo-eurázsianizmus" eszméit. E két ideológiai irányzat az orosz sovinizmus egyfajta megnyilvánulása: híveik azt hirdetik, hogy az orosz nép a távol-keleti népek felett álló, kivételes közösség.
Az orosz szoborkampányok éles ellentétben állnak a Fidesz millenniumi eseményeivel, hiszen a Kreml sokkal agresszívebb stratégiákat alkalmaz. E kampányok célja a háborús propaganda erősítése, melynek legutóbbi példájaként említhető Murom két középkori szentjének, Péternek és Fevróniának a képe, amelyet arra használnak, hogy az otthon maradt feleségek támogassák férjeiket a csatatéren. Vlagyimir Putyin a családi értékekre épülő állami ünnepnapokkal és a szentek kultuszának összekapcsolásával kívánja ezt elérni. Alekszandr Nyevszkij emlékét 14 év leforgása alatt 60 szobor őrzi Oroszország, Belarusz és Ukrajna területén, ami azt mutatja, hogy a Kreml a háború utáni kulturális hadviselés keretében is használja Szent Vlagyimirt. Az elfoglalt ukrán területeken, mint Donyeck (2019) és Herszonszosz (2024), emlékművek állítása révén erősítik meg ezt a kultuszt. Az orosz emlékezetpolitikai hadviselés párhuzamba állítható a magyar történelem részrehajló tankönyvpolitikájával, amely a példák hiányában is érezhetően torzítja a történelmi képet. Ezenfelül az államilag támogatott videojátékok integrálása az oktatási rendszerbe is hozzájárul az ideológiai narratívák formálásához. Mindkét országban fontos szerepet játszik az állami támogatással működő történeti fesztiválkultúra is: Magyarországon a Kurultáj, az Ősök Napja vagy a Magyarok Országos Gyűlése, míg Oroszországban a Ruszborg, Bjeliny Bereg és Vremena i Epokhi eseményei keltenek érdeklődést, erősítve a nemzeti identitást és a történelmi mítoszokat.
Amikor arról kérdezem Tóth G. Pétert, hogy mint kurátorok, megfogalmazták-e maguknak, hogy a közjót úgy akarják szolgálni, hogy tükröt tartanak a politika felé, lepattan róla a kérdés. "Egy kutatónak nem az az első gondolata, hogy a számára alapanyagot jelentő adatokkal tükröt tart bárki felé vagy hogy azzal milyen közérdeket szolgál: ha egy kutató ír egy tanulmányt, akkor abban meghatározott szakmai szempontok szerint arról számol be, hogy mit diagnosztizált. A kiállítás bár hasonlít erre, nagyon eltérő műfaj: a múzeumi kiállítótérben sűrítmények keletkeznek. Ez felerősíti a források üzeneteit és így meg lehet fogalmazni egy a tárlaton túlmutató mondandót: például itt észrevehető, hogy az elmúlt húsz évben az emlékezetpolitika retorikája egyre militánsabb formát öltött. Mintha egy békés időszakból egy háborús kommunikációba masírozánk bele" - mondja Tóth G. Péter, amit Klaniczay annyival egészít ki, hogy a történészeknek igenis kapuőr szerepe van a múlttal kapcsolatos tudást illetően, amely funkciót azonban egyre inkább megingatnak a témával nem elsősorban és igazoltan tudományos szempontok alapján vizsgálódó amatőr kutatók feltevései. És mindenekelőtt a mindenkori politikai akarat.
Kifelé menet benézek a jurtába: körben zsámolyok, sámándobok. A kifüggesztett ismertető szerint a küszöbre nem érdemes lépni. Az átrium üres, mindenki a körfolyosón berendezett fogadáson beszélget. Eszemben van egy cikk, amit Gyáni Gábor, akadémikus írt. Arról szól, hogy miért fontosak nekünk a hunok. Ahogy kilépek az épületből, körbeölel a nyárelő: egy pillanatra annyira nem is fontosak, mint azt írta.
