**Az összeomlás: A változás reménye - Hans Zollner a katolikus egyházban történt szexuális visszaélésekről** Hans Zollner, a katolikus egyház egyik kiemelkedő szakértője, bátor hangot emel a szexuális visszaélések súlyos problémájával kapcsolatban, amely

Hans Zollner német jezsuita szerzetes, a római Gergely Egyetem antropológiai intézetének igazgatója. 2014-től tagja volt a Kiskorúak Védelme Pápai Bizottságának, amelyből 2023-ban kilépett. A katolikus egyház egyik legtekintélyesebb gyermekvédelmi szakértője, aki számos országban rendszeresen tart gyermekvédelmi képzéseket, nemrég a kaolcsa-kecskeméti érsekségben is járt.

Itt közölt tanulmánya 2022-ben jelent meg németül, Kulcsár Géza magyar fordítása pedig egy friss tanulmánykötetbe készült. Ennek címe: A bizalommal visszaélve, és a szerkesztő, Görföl Tibor teológus olyan friss írásokat válogatott bele, amelyek szerzői katolikus vezetők és szakértők, de nem idegenkednek saját egyházuk - néha radikális - kritikájától sem. A kötet a Bencés Kiadó és a Gyerekasztal Munkacsoport együttműködésében jelenik meg, és péntek délután mutatják be a pesti szerzetesi főiskolán.

Fontos megjegyezni: a cikk írója a Gyerekasztal csoport tagja, és én magam is részt vettem a tanulmány szerkesztésében, amelyet a kétharmadára rövidítettem. Most azonban zökkenőmentesen átadom a szót Zollnernek.

Gyermekek, fiatalok és sebezhető csoportok sérelmére elkövetett szexuális visszaélések hírei ismét és újra megrohamozzák az egyház falait. Ez a folyamat már közel négy évtizede zajlik, amikor is Kanadából, majd az Egyesült Államokból érkeztek elsődleges beszámolók olyan papokról, akik gyerekek és fiatalok ellen követtek el szexuális erőszakot. A média és a közvélemény, különösen a nyugati anglofón országokban, fokozottan figyelmet fordított a katolikus egyházon belüli visszaélésekre, különösen a Boston Globe "Spotlight Teamje" 2002-es nyomozásának nyomán. A második jelentős hullám 2010-ben érkezett, a berlini Canisius Gimnáziumból származó jelentések révén, és az ezt követő években olyan országokat is elért, ahol korábban nem volt nyilvános diskurzus a témáról, különböző okok miatt.

2018 közepén a Washingtoni volt érsek, Theodore McCarrick körüli vádak és a pennsylvaniai "Grand Jury Report" következtében újabb drámai események sorozata indult el. Ez a hullám nem csupán az áldozatok és a klérushoz tartozó elkövetők megdöbbentően magas számának köszönhető, hanem az is, hogy a közvélemény – legyen az egyházi vagy világi – már nem csupán egy-egy püspök vagy szerzetesi vezető felelősségét volt képes észlelni. A figyelem középpontjában az állt, hogy a hierarchia évtizedek óta rendszerszinten tagadta és eltussolta a visszaéléseket, mindezt pedig teljesen inadekvát válaszokkal tetézte. Ezek az események feltárták az áldozatok és hozzátartozóik mély sebeit, amelyeket a rendszer intézményi önvédelme és a sértettek érdekeinek figyelmen kívül hagyása okozott. A katolikus egyház hatalmi struktúrájában tapasztalható elszámoltathatóság teljes hiánya is hozzájárult ehhez a helyzethez. Az Egyesült Államokban ez a folyamat odáig vezetett, hogy már nem csupán a "visszaélési válság" kifejezés terjedt el, hanem a "kettős válság" fogalma is egyre inkább elterjedt, amely a visszaélések mellett a rendszerszintű problémákra is rávilágít.

egyrészt maga az abúzus okoz krízist, másrészt pedig azzal a bizalmi válsággal állunk szemben, amelynek hatására sokan (hívők, szerzetesek és papok egyaránt) megkérdőjelezik, hogy a püspökök és a szerzetesi elöljárók valóban készek-e feldolgozni és megelőzni a visszaéléseket, és általában alkalmasak-e hivatali feladataik ellátására.

A kölni egyházi válság 2020 végétől kezdve Németországban addig példátlan stílusú újságcikkeket eredményezett, ráadásul konkrétan egy bíboros és egy érsek személye ellen. Ez mindenki számára világossá tette, hogy mostanra a világ ezen részén is támadhatóvá váltak azok, akik még pár éve is érinthetetlennek számítottak, és az egyházi vezetésbe vetett bizalom súlyos károkat szenvedett azért, mert félelmetes hiányosságokat mutatott az, ahogyan a visszaélések áldozataihoz és elkövetőihez viszonyultak.

A csalódás, a harag és a keserűség hullámai megállíthatatlanul törnek előre - mégis úgy tűnik, az egyház fellegvárának (melynek lakói nemcsak a klérus tagjai, hanem túlbuzgó világiak is) vastag falai mögött nem történik semmiféle változás. Újra meg újra ugyanazok a hibák és válaszminták ismétlődnek, újra meg újra minden észrevehető hatás nélkül verődnek vissza a hullámok. Ennek hatására egyre többen (klerikusok és laikusok egyaránt) hagyják el az egyházat belső életükben vagy akár hivatalosan is, olyanok is, akik addig erősen azonosultak a hitükkel és a közösségükkel. Sokakban erősödik az a benyomás, hogy az egyházat mint intézményt képtelenség megreformálni, a pásztorok szem elől vesztették a nyájukat (és nem fordítva), és az egyháznak jelen formájában meg kell szűnnie, hogy valami új és élő jöhessen majd létre. Ráadásul évek, évtizedek óta ismétlődik a változással kapcsolatos sürgetés, miközben az aggiornamentónak szinte semmi jele. Az idevágó jogszabályi változtatások is hatástalannak látszanak. Az egyház kafkai kastély benyomását kelti: átláthatatlan bürokrácia, amelyet megfojtanak belső ellentmondásai; láthatatlan és megközelíthetetlen, de mindenható várúr; magához az épülethez pedig el sem lehet jutni, mivel nem vezet hozzá egyértelműen kijelölt út.

Különösen riasztó, hogy az esetek eltussolása és tagadása, az elkövetők felelősségre vonásának elkerülése (büntetés helyett), a problémák feldolgozása és a megelőzés érdekében végzett munkák halogatása, valamint az érintettek helyzetének felmérésének hanyag kezelése nem csupán helyi jelenség. Ez a jelenség a katolikus egyház globális keretein belül, a világ bármely táján, szinte ugyanúgy tapasztalható - és ebben az egységben egyáltalán nincs szükség arra, hogy továbbra is fennmaradjon.

Nyilvánvaló, hogy e nemkívánatos ökumené valódi oka mélyen gyökerezik magában a katolikus egyházban: olyan mentalitásról vagy talán inkább mentalitásformákól van szó, amelyek a minden szintre kiterjedő kényszerítő intézkedések (törvényi szigorítások) és a képzés reformja ellenére is megakadályozzák a beidegződések és viselkedésminták tényleges megváltozását. Melyek hát ezek a kimondottan "katolikus" mentalitásformák, amelyek az abúzus kérdésében ennyire csökönyös és tántoríthatatlan ellenálláshoz vezetnek? Hogyan érthető meg történeti kibomlásuk és hatásmechanizmusuk?

Természetesen, szívesen segítek! Kérlek, oszd meg velem a szöveget, amit szeretnél egyedivé tenni, és megpróbálom átfogalmazni vagy módosítani a tartalmát.

Ha komolyan szeretnénk foglalkozni a katolikus egyházban az elmúlt évtizedek, sőt évszázadok során bekövetkezett visszaélésekkel és azok eltussolásának gyakorlatával, akkor a mentalitástörténet értékes perspektívát nyújthat három olyan kérdés megválaszolásához, amelyekkel számos, különböző földrészeken folytatott diskurzusomban szembesültem az utóbbi időben.

Egy másik szorosan kapcsolódó kérdés, hogy miért nem vonjuk le a tanulságokat az egyház által tapasztalt anyagi, erőforrásbeli vagy hitelességi veszteségekből, amelyek a visszaélési botrányok következtében alakultak ki az Egyesült Államokban, Írországban és Ausztráliában.

A fentiek alapján világossá válik, hogy egy sajátos katolikus mentalitás formálódott meg, amely gátat szab az áldozatokkal való empatikus kapcsolódásnak, a szenvedésük elismerésének, a bűnök bevallásának, valamint a fájdalmas tapasztalatok feldolgozásának és a megelőző intézkedések iránti elköteleződésnek.

Mindezek helyett világszerte ellentétes reakciókat tapasztalunk: az érintettek gyakran elutasításban és lekicsinylésben részesülnek; a felelősséget hárítják, a bűnösséget tagadják, és a helyzetet bagatellizálják. A feldolgozás folyamatát elhárítják, vagy azt különböző világi és egyházi szakemberekre bízzák, legyenek azok pszichiáterek vagy pszichológusok. Hasonlóképpen, a prevenciós tevékenységeket is különféle szakértőkre delegálják, ami azt eredményezi, hogy a megelőzés nem válik a normális egyházi működés szerves részévé.

Hogyan juthatott el odáig az az intézmény, amely az isteni és emberi szeretet örömhírét hivatott terjeszteni? Alapítója, aki önként és önzetlenül adta életét, nem választotta a hatalom, a pénz vagy a ravasz kifogások útját, hanem bátorsággal és elhivatottsággal állt ki az igazság mellett. Mi vezetett a mai napig, hogy ez a küldetés még mindig él és inspirál?

A következő gondolatmenet a téma bonyolultságából és széleskörűségéből adódóan csupán vázlatosan képes feltérképezni, hogy mi mindent formálhat és befolyásolhatja a katolikus egyház visszaélésekkel kapcsolatos szemléletét. Már itt érdemes hangsúlyozni, hogy a világ legrégebbi és legnagyobb intézményével kapcsolatban nem alkalmazhatunk egységes mércét - erről a későbbiekben még bővebben szólunk. Valóban, további adatokra és árnyaltabb megközelítésekre lenne szükség ahhoz, hogy teljes képet kapjunk. Mindazonáltal úgy vélem, hogy képesek vagyunk az abúzussal kapcsolatos katolikus mentalitás néhány alapvető aspektusára rávilágítani.

Az elmúlt 250 év során bekövetkezett egyházi és társadalmi átalakulások közül számos tényező vált ma már nélkülözhetetlenné az egyház életében. Az alábbiakban bemutatni kívánjuk azt a tézist, amely köré a következő érvelésünket építjük:

A katolikus egyház, amely Európában az újkor hajnaláig szinte korlátlan vallási befolyással és jelentős politikai hatalommal rendelkezett, a reformáció kezdetétől, de különösen a 18. század közepétől kezdődően számos területen kénytelen volt feladni privilégiumait, és védekező pozícióba szorult.

Természetesen, szívesen segítek! Kérlek, oszd meg velem a szöveget, amit szeretnél egyedivé tenni, és megpróbálom átfogalmazni vagy módosítani a tartalmát.

Carlo Maria Martini jezsuita bíboros 2012-ben, halála előtt mindössze három héttel, éles szavakkal reflektált az egyház állapotára: "Az egyház kétszáz évvel el van késve. Miért nem rázza meg magát? Félünk?" E szavak mögött félelem, csüggedtség és bátortalanság rezdül, amelyet sok egyházi vezető hangjában észlelhetünk. Sokuk a saját táborába vonulva, a kritikáktól elzárkózva próbálja megvédeni magát, mintha a szkepticizmus elől való elzárkózás nyújtana védelmet. Figyelemre méltó az a feszültség, amely a visszahúzódás gesztusa és annak valós következményei között feszül. Gyakran olyan érzésünk van, mint a mesebeli császár esetében, aki "új ruhájában" kénytelen továbbvonulni, még akkor is, ha mindannyian látják, hogy meztelen. Az egyház, amely a régi hatalmi szimbólumokat idézi, sokszor a látszat fenntartására törekszik, miközben a valódi kihívásokkal szemben egyre inkább tehetetlenné válik.