Veszprém: a büszkeség szívében Veszprém, a varázslatos város, amely a Balaton közelségében helyezkedik el, nem csupán Magyarország egyik legszebb települése, hanem a történelem és kultúra gazdag örökségének otthona is. A város festői utcái, impozáns várf
"Ha a föld isten kalapja, / Hazánk a legszebb bokréta rajta!" A bokréta a világ legcsodásabb ékessége. Ezen a gyönyörű kompozícióban virágok pompáznak, mindegyik szirma szemet gyönyörködtető, és a legszebb virágok részei is páratlan szépséggel bírnak. Ezt mindenki tudja, és ennek alapján kijelenthetjük, hogy a világ legelbűvölőbb helye: Veszprém.
Az 1990-es évek második felében gyakran megfordultam Veszprémben, édesapám kórházi tartózkodása miatt. Ekkoriban még ott volt közöttünk a csodálatos Csillag József doktor, aki mindig új reményt és erőt lehelt az éppen fizikailag összeroskadó apámba. Veszprém számomra akkoriban kicsit olyan volt, mint egy egykori főúr, akitől elvették mindenét, és ami megmaradt, az már csak a romlásra volt ítélve. A város arculata szomorú, lepusztult képet festett, mintha a dicsőséges múltját elvesztette volna.
A 2010-es évek elején a kisfiammal gyakran jártam a gyönyörű, erdős területen meghúzódó veszprémi állatkertben, és ebédeltünk a mellette lévő, országszerte ismert, kitűnő étteremben, ám a város még mindig a szomorú arcát mutatta. Idén néhány napot ott töltöttem - nem ott, ahol eddig jártam, hanem egy káprázatosan szép, az épített örökségét nagy műgonddal rekonstruáló, modern terekkel beépült, a természeti adottságait okosan kihasználó, patinás, varázslatosan gyönyörű Veszprémben. A főnemes újjászületett, és büszkébb, mint valaha. Az utóbbi másfél évtizedben rengeteget gyarapodott az ország, páratlan szépségek találhatók mindenütt, de
S amelyben minden egyes sorát a derű fűszerezi. Veszprémvölgyben, a Séd patak partján találtunk otthonra. Az ódon, bajor stílusban felújított házacskák között sétálva labdarózsa- és hortenziabokrok bújnak meg a kerítés felett, míg a patak mentén vidám zöld sétányok kanyarognak, és a mesés várhoz vezető kaptató hívogat. Egyik nap véletlenszerűen betértünk a Fricskába, másnap pedig a Papírkutya étterembe; mindkettő igazi gasztronómiai élményt kínált. Budapesten is ritkaságszámba megy, ha két ismeretlen helyről kiderül, hogy mindkettőben tökéletes a menü és a hangulat egyaránt.
A belvárosban a bíróság, az ügyészség, a régi piarista gimnázium 19. századi épületei úgy vannak renoválva, mintha ma készültek volna, és számos kedves ház áll ott is. Arrébb, a palotánál nekünk, Jancsó Miklós örök híveinek megdobban a szívünk a Fényes szelek forgatási helyszínén sétálva.
Két éve Veszprém Európa kulturális fővárosa volt, és az ebből adódó fejlesztések valóban lenyűgözőek lettek. Különösen a szívemhez nőtt az ActiCity Tánc és Mozgásművészeti Központ, amely egy régi épület felújításával és egy harmonikusan illeszkedő új szárny hozzáépítésével született újjá. Az élet vibrál benne: amikor legutóbb ott jártunk, az egyik teremben harcművészeti edzés zajlott, míg a másikban néptáncosok lépései hallatszottak, másnap pedig egy lenyűgöző balettelőadást élvezhettünk. De a csoda itt nem ér véget; a központ köré egy igazi kulturális negyedet álmodtak meg, amely magában foglalja a Pannon Egyetemet, a Hangvilla Multifunkcionális Közösségi Teret, a Veszprémi Petőfi Színházat, a Csermák Antal Zeneiskolát, a Code Digitális Központot, a Laczkó Dezső Múzeumot, és az Eötvös Károly Megyei Könyvtárat. A Laczkó Dezső Múzeum szintén nemrégiben nyerte el új formáját, és az állandó kiállítása, az Emlékgép, amely a város tárgyait és történeteit időrendben mutatja be, messze túllép a megszokott helytörténeti tárlatok keretein. Az én érdeklődési köröm a családi és nemzeti emlékezet kapcsolata körül forog, ezért is látogattam el Veszprémbe, hogy erről diskurálhassak az MCC helyi központjában a város lakóival. Különösen megindító volt felfedezni, hogy a kurátor, Váradi Zsolt milyen ügyesen rendezte el a tárlatot, így a látogatók könnyen eligibilizálhatják a város történelmét.
Szomaházy István, a dualizmus korának veszprémi írója, mély sóhajjal kérdezte: "Istenem, hogyan lehet, hogy ez a régi, sziklába vájt meseváros másokat is formálhatott írókká?" Talán a válasz abban rejlik, hogy a szegény írók nem élhetnének meg sokáig, mielőtt egészségügyi segítségre szorulnának egy olyan városban, ahol csupán tollforgatók népesítik be a tereket. Mégis, kétségtelen, hogy a Balaton északi fővárosának minden zugát áthatja a költészet, amely most, a visszanyert régi fényben, végtelenül bájos dallamokkal tölti meg a levegőt.
Veszprém 1956-ból is kiemelkedő szerepet játszott. A forradalom lángjai idején egy diák, H. L. néven, így fogalmazott az alkalmi újság hasábjain: "Az őszi szélben a veszprémi tornyok / Újra a magyar zászlót lengetik, / S míg élünk, míg vízzé nem válik vérünk, / A magyar zászlót le nem vehetik." A városban dolgozó Brusznyai Árpád tanár úr a forradalom egyik legbátorabb hőse volt; sok ávós elnyomót mentett meg a jogos népharagtól, de Kádár vérbírái ezt nem ismerték el. Melocco Miklós gyönyörű emlékműve állít emléket Brusznyai példaadó alakjának, és hívja fel a járók elő figyelmét a bátorságára.
A Szent Benedek-hegyre felsétálva két hamburgermaradékot békésen falatozó hollófiókával találkoztunk. Mintha azt hitték volna, hogy Mátyás városában járnak, nem Gizella királyné otthonában. A panoráma kitűnő innen, ám lent mégis jobb; ott a dombok lankáin, a patak partján egy olyan várost láthattunk, amelyre kishithűbb időkben azt mondtuk volna: "mintha Németország módos városában járnánk". Ma pedig azt mondhatjuk: jó példa minden megújuló magyar város előtt.
