Centauri rezervátumot hozott létre, majd életét vesztette, de csodás módon visszatért, hogy felfedje a titkokat, amelyek odaát rejtőznek.

Centauri, a kortárs magyar irodalom egyik legmisztikusabb figurája, 25 év leforgása alatt egy 11 hektáros birtokot alakított át valódi rezervátummá. E varázslatos területen már 1100 különböző növény- és állatfajt regisztráltak, közöttük számos ritka és fokozottan védett egyedet. A Jákob botja című mű titokzatos írója az Indexnek beszélt a miértekről és hogyanokról, valamint a közelgő globális katasztrófáról, a vízmegtartás fontosságáról és az aszály elleni harcról is. Emellett megosztotta velünk azt a különös élményt is, amit akkor tapasztalt, amikor két évvel ezelőtt rövid időre eltávozott az élők sorából.

"A rezervátum kifejezést csupán az idei év óta használom, hiszen igazán rezervátumról csak akkor beszélhetünk, ha értékes fajok védelméről van szó. A mi területünk egykor kukoricatarló volt, de a 25 év során erdőssztyeppi biotóppá alakítottuk. 2025-től pedig vizes élőhelyeket is kialakítottunk, ahol ritka kétéltűek találhatnak otthonra. Különösen örömteli, hogy Magyarország legritkább kétéltűfaját, az alpesi tarajosgőtét már harmadik alkalommal fedeztük fel. Tavaly dolgoztunk ki a vizes élőhelyfejlesztés konkrét terveit, kifejezetten a ritka kétéltűek védelme érdekében. Már huszonöt évvel ezelőtt is az volt a célunk, hogy a patakvölgyből mocsarat varázsoljunk, így most már elgondolkodom, miért vártunk ennyit ezzel" - firtatja a kérdést Centauri, a kortárs magyar irodalom egyik legmisztikusabb figurája.

Egy budai presszó teraszán ülünk, a levegőben a kávé illata keveredik a friss növények zöldjével. Témánk ezúttal nem a széppróza, hanem a jövőnk alakulása: a környezetvédelem, a vízmegtartás, az aszály ellen vívott harc, és az egyre aggasztóbban közeledő ökológiai katasztrófa. Kérdéseimmel a múltba kanyarodok, hogy felfedezzem a gyökereket: mi is indította el őt ezen az úton? Kiderül, hogy gyerekkora óta dédelgetett álma volt, hogy a gyermekkorában felfedezett mezőgazdasági területet vízzel áraszthassa el, ahol a madarak után szaladgált. Az emlékek élénkek: a szárnyaló madarak, a zöldellő fű, és a csillogó víz, ami nemcsak a természet szépségét, hanem az életet is magában hordozza. Ahogy mesél, a szavai között ott rejlik a szenvedély és a felelősségvállalás, amely már fiatal korában is felsejlett benne.

Mintha gyermeki szemmel is felfogta volna azt, amit mostanság a közösségek kezdenek felfedezni. Végül pedig a régóta dédelgetett vágy valósággá lett.

Az utóbbi időszakban elértük a rezervátumban az 1100 regisztrált fajt. Itt nem csupán példányszámokról van szó, hanem a természet gazdag sokszínűségéről. Képzeljük el, hogy ezen a 11 hektáron durván ennyi különböző faj él egymás mellett, és a legtöbbjük nem tudna itt megmaradni a visszavadítási programok nélkül. Tegnap például egy foltos nádiposzátát láttunk, ugyanazon a napon pedig egy görénnyel is találkoztunk. Ráadásul felfedeztünk egy új busalepkefajt, míg a vízmegtartás miatt több új vízinövényfaj is megjelent. Az alpesi tarajos gőte jelenléte olyan, mint egy ötös a lottón: igazi ritkaság. 2025-ben több mint félmillió ebihal nevelkedett nálunk, és a gyepi békák, valamint a mocsári békák ivadékai is fellelhetők itt. Fészkel itt a tüzesfejű királyka, a búbos cinege, a berki tücsökmadár és a haris, sőt, egy agyagfal elkészítése után a fokozottan védett gyurgyalag is megjelent. Emellett számos látványos és ritka éjszakai lepkefajt is számon tartunk, összesen több mint 350 fajt, mindezt egyetlen udvaron belül.

Pontosan 25 évvel ezelőtt indítottunk el egy olyan kezdeményezést, ami mára már egyre inkább elterjedt, sőt, uniós szinten is irányelvként jelentkezik. Felmerül a kérdés: húsz évvel ezelőtt mennyire volt nyilvánvaló, hogy ez az irányvonal – a természet visszavadítása és a területek visszaszolgáltatása a bioszférának – lesz a követendő? Egyszerűbben fogalmazva: arról van szó, hogy visszaadjuk a természetnek azt, ami valaha az övé volt.

- állítja a Jákob botja szerzője, aki úgy véli, hogy elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol egyre többen ismerik fel, mennyire fontos közös érdekünk, hogy valamit visszaadjunk a természetnek.

Centauri szerint egyre többen fogják belátni, hogy paradigmaváltásra van szükség, épp elég ideig éltünk a hódításnak és a leigázásnak, most váltani kell, most eljött az együttműködés ideje. Partnerként kell gondolni az élő környezetre, és új szövetséget kell kötni a bioszférával. Centauri nem hisz a rémisztgetésben, a fokozódó klímaszorongás hasznosságában. A félelem inkább megbénítja az embereket, semmint inspirálná őket. Úgy véli, örömünket kell leljük a környezet-és természetvédelemben. És ez nem is nehéz, bár az arányokat és a kommunikációs utakat sokan nehezen találják.

Gyakran előfordul, hogy a hivatásos természetvédelem azt a képet festi, miszerint ha a Balatonnál jelentős fecskepusztulás történik, akkor a néhány megmentett fecske állomány szinten nem számít. Ezzel pedig a civilek erőfeszítéseit minősítik alá, akik minden egyes fecske megmentésére törekednek. Igaz, hogy ha tízezrével pusztulnak el a fecskék, akkor egy-egy példány megmentése látszólag nem jelentős, de vajon milyen üzenetet közvetítenek ezzel a laikusok felé? Az ilyen megnyilvánulások lerontják a "mezei madárvédő" lelkesedését és empátiáját, miközben elvárják a civilek támogatását. Ez a helyzet gyakran ellentmondásos és kontraproduktív. A hivatásos természetvédelem ilyenkor inkább akadályozza egy új, erőteljes kezdet és szemlélet kialakulását, mintsem segítené azt.

Ökológiai és populációdinamikai nézőpontból talán van némi igazságuk, azonban matematikai aspektusból teljesen megalapozatlanok az érveléseik.

Hiszen tudjuk, hogy mielőtt egy faj végleg eltűnne, van a faj idővonalán egy pillanat, amikor eldől, hogy tényleg ki hal-e. Mindig akad egy egyed, akit már nem kellett volna lelőni, megmérgezni vagy elütni.Egy példány, aki az utódaival még átlökhette volna a fajt a fennmaradás kapuján.

Akinek a génje kellett volna még a teljes megsemmisülés elkerüléséhez. Csak épp sosem látjuk, sosem tudjuk, hogy pontosan melyik az az egyed, aki efféle "határkő". Ezért tehát azt sem mondhatjuk, hogy a faj egésze szempontjából gyakorlatilag jelentéktelen egy fecske megmentése. Nem az, és még egyszer: kommunikációs szempontból pedig kifejezetten káros úgy tenni, mintha a laikusok együttérzése és erőfeszítése, amivel minden egyes fecskét vagy verebet menteni igyekeznek, felesleges volna. Miért kell lelombozni azokat, akik meg akarnak menteni egy fecskét?" - kérdezi Centauri, majd azzal folytatja, hogy be kell látnunk: az ember érzelmi lény is, és nemcsak annak lehet örülni, hogy ha New York érintésével elutazunk pár hétre Miamiba, hanem annak is, ha segítettük egy gólya túlélését.

Ha a közvetlen környezetünkben, legyen szó akár egy nyolcadik emeleti balkonládáról, olyan lépéseket tettünk, amelyek új fajok új egyedeinek megjelenését támogatják, akkor ezt a "hasznos örömöt" felesleges kritizálni. Az efféle kétkedés gyakran nemcsak hogy alaptalan, de szakmai szempontból is megalapozatlan.

Centauri kávéja mellett ültünk, amikor arra kért, mondjak egy példát arra, hogy az emberiség miként hagyott fel valamilyen irgalmatlanul káros, önpusztító szokásával. Azonban a kérdését nehezen tudtam megválaszolni, hiszen mindketten tisztában vagyunk vele, hogy a fajok kihalása felgyorsult, a klímakatasztrófa már a küszöbünkön áll. Azt látjuk, hogy a korunk által támasztott kihívások közepette már nem elegendőek a nemzeti parkjaink és természetvédelmi területeink. Az emberiség számára sürgető szükség lenne a mélyebb változásokra, és arra, hogy valóban belássuk: a régi szokások nemcsak hogy nem működnek, hanem végzetes következményekkel járnak. Talán az igazi kérdés az, hogy mikor és hogyan fogunk lépni a valódi változás irányába.

Centauri megfogalmazása szerint a beavatkozás mértéke függ a terület sajátosságaitól, amikor esetleg egy mini rezervátum létrehozásán gondolkodunk. Gyakran elegendő, ha csupán visszaadjuk a vizet egy régen kiszáradt szikes tómedernek, és a természet csodálatos módon képes helyreállítani az egyensúlyt, elvégezve a szükséges feladatokat.

Nyilvánvaló, hogy a védett területek csupán a bioszféra egy apró szeletének megóvására elegendőek. Aligha kétséges, hogy túlzottan nagy területeket vontunk ki a vadonból, sok esetben indokolatlanul. Olyan helyszínek szenvedtek el a beavatkozást, amelyek évezredek alatt kialakult, törékeny egyensúlyban léteztek, és amelyeket csupán néhány évnyi hasznosítás után képesek voltunk haszonnal bíróként kezelni. Azonban az az élővilág és természeti potenciál, amit ezek a területek rejtettek, gyakran véglegesen eltűnt a sorsunkból.

"Intenzíven, aktívan vissza kell adnunk, amit feleslegesen elvettünk, amit nem használunk és ami mezőgazdasági termelésre sem alkalmas. Ez az egyetlen esélyünk. Területeket és vizeket is vissza kell adni, voltaképp a rezervátumunkban mi is a kettő kombinációját valósítottuk meg: visszaadtuk a földet, a földnek meg a vizet" - jelenti ki, majd az író arról mesél, hogy egy alkalommal például egy nagy vihar megszórta a birtok északi részét égermagokkal, és amikor észrevették, hogy csemeték ezrei keltek ki, azt a területrészt kivették a kaszálásból. Most van egy háromhektáros égererdő abban a parcellában, ami az utóbbi években már a szarvastehenek számára szolgál amolyan szülőszobaként. Jobb években ebben az új égeresben hat gímborjú is születik.

A természet mindig készen áll arra, hogy együttműködjön velünk, megújuljon és feltámadjon. Amennyiben teret adunk neki, azonnal elkezdi a regenerálódást. Ugyanakkor sajnos sok helyen a vadon elvesztett értékei már olyan mértékben csökkentek, hogy az meghaladja a természet önálló helyreállítási képességeit. Egyes ökoszisztémák újjáélesztéséhez hosszú időre van szükség; gondoljunk csak arra, milyen hosszú évek kellenek ahhoz, hogy egy öreg, odvas fákkal teli erdő kialakuljon. Ezért néha elkerülhetetlen, hogy aktívan beavatkozzunk a természetes folyamatokba, különösen a visszavadítás során. Centauriék projektje is ezt a célt szolgálja: létrehoztak egy 136 „lakásból” álló odútelepet, amely segíti a madarak és kisemlősök védelmét. Emellett kaszálással próbálják visszaszorítani az özönfajokat, hosszú mézelő zónákat alakítanak ki, és boglyákat helyeznek el a természet védelmében. Az idei év során már 123 különböző virágos növényfajt telepítettek. Továbbá, 2025 tavaszán húsz új víztest létrehozására is sor került ott, ahol korábban csupán néhány csepp víz volt fellelhető. Alig másfél hónappal később már két védett halfaj, a fürge cselle és a kövi csík is elárasztotta ezeket a területeket, és tömegesen rakta le ikráit. Ezzel a kezdeményezéssel a természet képes volt megmutatni, hogy mennyire élénk és regenerálódásra kész, ha kap egy kis támogatást.

De mi a haszna ennek az egésznek? - kérdezem tőle, mire ő felidézi, hogy több tízmillió forintnyi támogatást vesztettek el azzal, hogy a 11 hektáros birtokot nem mezőgazdasági célokra használták. "Házat is építhettünk volna, de az nem készült el, helyette itt van a gyepi béka, a hermelin, a jégmadár és a lappantyú. Ez egy veszteséges projekt, de előbb-utóbb a társadalomnak meg kell tanulnia, hogy el kell fogadnia bizonyos veszteségeket. Muszáj lesz. Nincs más választásunk, mint hogy bizonyos mértékű lemondással éljünk. Persze, az olyan vállalkozások is fontosak, amelyek nyereséget termelnek. Jelenleg nem várható el, hogy a tömegek veszteséges projektekbe fektessék az életüket. A bioszféra-barát, de gazdaságilag életképes gazdálkodási formák fontos szerepet játszanak ebben. Lassan, megfontoltan és kíméletesen azonban el kell kezdenünk megszokni, hogy előbb-utóbb komolyabb lemondásokra is szükség lesz. Ugyanakkor az is igaz, hogy egy olyan terület, mint a mi rezervátumunk, "megfoszt" minket bizonyos jövedelemtől, ám más területeken, "a maga módján", a profit többszörösét adja vissza nekünk. Több tapasztalatot, szépséget, kalandot és örömöt kínál, mint amennyit pénzért bárhol is megszerezhetnénk. Egy egész élet minden pillanatát átjárja egy olyan terület varázsa, ami a poros tarlóból a szemünk előtt és a kezünk alatt alakul vissza valódi paradicsommá.

Sosem lehetünk biztosak abban, mi lesz az a végső impulzus, ami mindent megváltoztat.

A Jégvágó szerzője, Centauri, nemrégiben bejelentette, hogy új tárcasorozatot indít saját közösségi oldalán, amelynek célja, hogy feltérképezze azokat a felesleges dolgokat az életünkben, melyek elhagyásával jelentős terheket vehetünk le a bioszféráról. Mi mindent tehetünk azért, hogy a Föld levegőhöz juthasson, és ezzel elősegíthessük saját gyógyulását. Centauri úgy véli, hogy bár szükség van egy szemléletváltásra, nem érdemes felülni az apokaliptikus víziók vonatára. A pánik helyett a megoldás a kapcsolatokban rejlik. A bioszféra védelmét és regenerálását akár a saját kertünkben is elkezdhetjük, hiszen sok olyan “forró pont” létezik, ahol a bioszféra javára tett lépéseink egy jelentős hálózatot alkothatnak, hasonlóan egy mozaikokból álló nemzeti parkhoz. Ahhoz, hogy valaki részt vehessen egy ilyen közösségi park létrehozásában, elegendő egy vegyszermentes virágágyás kialakítása. Centauri és barátai aktívan keresik azokat az embereket, akik szeretnének csatlakozni ehhez az inspiráló kezdeményezéshez.

A rezervátum határán egy kis patak fut, ami az utóbbi években inkább már csak egy vizesárok volt. A legegyszerűbb vízmegtartási technikával, földsáncokkal növelték benne a víz mennyiségét. A lelassuló és visszaduzzadó víz nemcsak a környező rét talajvízszintjét emelte meg, hanem néhol ki is öntött a rétre. Később, amikor drasztikus aszály érkezett, a korábban a talajban tárolt víz megakadályozta a teljes kiszáradást.

Az egyik parcellában források is vannak. Centauri 2023-ban ásott egy kutató tókát, egy évig csak figyelte, mennyi víz lesz a gödörben. Már az ásás utáni napon megtelt vízzel, a mennyisége sem változott idővel, az aszályok és a hőségriadók ellenére sem. Miután a kutató tavacska egy év alatt igazolta, hogy elég víz van a talajban, végül 2025-ben három kis tavat ástak ki. Ezek a tavacskák olyan stabil víztestek, amikre a környék élővilága a legsanyarúbb időkben is számíthat. A tavacskák nemcsak kétéltűeknek, szitakötőknek, számos vízirovarnak adnak otthont, de hamar rátaláltak a nagyvadak is. Legalább 50-60 szarvas jár oda inni és fürödni az augusztusi hőhullámban, a beszélgetésünket megelőző éjjelen pedig vaddisznók töltötték idejük jelentős részét a tavacskáknál. "Nem hülyék, nekik is inniuk kell, a sárból is ellefetyelnek, ha muszáj, ám ha lehet, akkor a mindig friss forrásvizet választják".

Centauri nem fél a földönkívüliektől, szerinte, akik képesek elérni minket, szuperintelligensek, és már rég túljutottak az összes olyan baromságon, amivel az emberiség még csak most küzd, vagy ami még előttünk áll. Egy olyan civilizációról, ami képes eljutni hozzánk, két dolgot tudunk biztosan. Eljutottak a technikai fejlettség olyan fokára, ahová mi is, de onnan tovább tudtak fejlődni. Utóbbira pedig azért voltak képesek, mert megoldották azokat a gondokat, amik most előttünk állnak. Nemcsak technológiájukban jutottak túl a mi szintünkön, hanem mentálisan is. Hiszen épp a látogatásuk volna bizonyítéka annak, hogy túlélték önmagukat. Túlélték a technikai fejlődésből adódó legsúlyosabb kockázatokat.

Centauri számára a velük való találkozás igazi felszabadulást hozhatna, ám úgy véli, hogy a bioszférával való kölcsönhatás is éppen elég lenyűgöző élményt nyújt. Azt állítja, hogy bár az idegenek talán még nem léptek kapcsolatba velünk, a bioszféra már régóta kommunikál a maga módján. Két évvel ezelőtt Centauri egyszer már elhunyt, amikor egy élőhely védelméért folytatott kétnapos harc során szívrohamot kapott. Rövid időre távozott az élők sorából, de az orvosi csapat sikeresen visszahozta őt az életbe. Az általa védett élőhely végül megmaradt. A halál kapuján átlépve valami különlegeset tapasztalt, bár nem a szokványos értelemben. Nem találkozott fénylényekkel, de valami "odaát" létezett, az biztos: akár egy idegen civilizáció, akár a bioszféra itself.

Fedezd fel a rezervátum legfrissebb híreit a Kert és vadon blogján: Kert & vadon | blog - Cenweb | Magazin. Ne felejtsd el követni minket a közösségi médiában is, Facebookon!