Csizmadia Ervin: A Nyugat egyes hatalmi tényezői Orbán Viktort egyfajta birodalomépítőként szemlélik.

A Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója szerint a magyar jobboldal globális szerepbe akarja hozni Magyarországot és ezért számolnia kell azzal, hogy a Nyugat számára nem kis veszélyforrás. Csizmadia Ervin a politikai elemzés, a médiapolitológia, a közvélemény-kutatások, a generációs szembenállás, a külpolitikai megosztottság és a kétpártrendszer kérdéseiről is beszélt lapunknak.

Az Indexnek adott interjújában a politológus többek között kijelentette:

Kit nevezünk ma politikai elemzőnek?

A legegyszerűbb válasz az, hogy az számít annak, aki így érzi magát.

Ez így valóban elég egyszerű válasz.

Ez hasonló ahhoz, mint amikor valaki konzervatív, liberális vagy szociáldemokrata identitást ölt magára. Ha valaki így határozza meg önmagát, akkor érdemes ezt tiszteletben tartani. Persze felmerülhetnek kételyeink afelől, hogy az illető valóban az-e, akinek vallja magát. Én személy szerint nem szoktam kétségbe vonni mások önbesorolását. Úgy vélem, helyénvaló elismerni, hogy rengeteg különböző elemzői pozíció létezik, a teljesen függetlentől kezdve a teljesen függőig, és mindegyiknek megvan a helye és értéke a diskurzusban.

Egy korábbi Facebook-bejegyzésében megemlítette, hogy a szakmájában négy különböző szerepet azonosít: politikatudós, politikai szakértő, politikai elemző és politikai kommentátor. Melyik csoportba sorolja saját magát?

Képzelje el, hogy itt ülünk, és Ön is azon töpreng, hova is helyezhetné a saját politikai identitását. Én magamat politikatudósként definiálnám, azonban ez a címke nem fedi le teljesen a tevékenységem sokszínűségét. Az akadémiai politikatudósi világban mozgok, de keretek között igyekszem egy kicsit lazábban, szélesebb közönséghez is eljutni a gondolataimmal. A könyvek és tudományos cikkek mellett a publicisztika írása is nagy örömömre szolgál. A tudomány iránti tiszteletem határtalan, és mélyen hiszek abban, hogy a politika is lehet tudományos megközelítés tárgya. Emlékszem Karl Mannheim, a magyar származású politikatudós munkáira, aki arról írt, hogy "Lehet-e a politika tudomány?". Ő maga is kétkedett, mivel a politika természete folyamatosan változik, és ezért nehezen megragadható tudományos értelemben. Én azonban úgy vélem, hogy ha alaposan kutatjuk a politikai jelenségek mögött húzódó törvényszerűségeket, akkor valóban megfelelünk a tudományos munka kritériumainak.

Melyik szerep - politikatudós, politikai szakértő, politikai elemző, politikai kommentátor -, milyen mértékben képes az egyes eseményeket, illetve folyamatokat kibontani és megmagyarázni a közvélemény számára?

Bármelyik nézőpontból kínálhatóak pontos magyarázatok, azonban előfordulhatnak kevésbé megalapozott érvelések is.

Így tehát lényegtelen, hogy ki hogyan hivatkozik önmagára...

A lényeg nem a pozíció, hanem a már említett politikai törvényszerűségek feltárása. Én azon az elven dolgozom, hogy a politikai események felszíne, a napi politika csupán a jéghegy csúcsa; sokkal inkább a folyamatok mögött rejlő mélyebb mozgatórugók foglalkoztatnak. Valóban, a mélyebb összefüggések megértésére a publicisztika nem mindig a legmegfelelőbb eszköz, de éppen ezért választottam ezt a műfajt: lehetőséget ad arra, hogy szélesebb közönséghez jussak el. Azok közé a politológusok közé tartozom, akik nem csupán a szakmának írnak, hanem céljuk, hogy a politika iránt valóban érdeklődő, tágabb közönséggel is megosszák gondolataikat.

Tehát a "közvetítő csatorna" kulcsfontosságú szerepet játszik.

Engedj meg egy példát: 1998-ban a Politikatudományi Szemle publikálta a politikai tanácsadók szerepéről szóló írásomat, amely akkoriban igazi újdonságnak számított. Ezt a munkát azonban hiábavalónak éreztem volna, ha nem jelent volna meg mellé egy publicisztikám is a témában. A nagyközönség ritkán követi a tudományos publikációkat, tisztelet a kivételeknek. Ha viszont szélesebb olvasótáborral rendelkező fórumokon írok, akkor talán több emberhez eljut a mondanivalóm. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy sosem leszek a tömegek által elismert szerző. Ennek az az oka, hogy – ahogy már említettem – a politikatudomány mélységei vonzanak, és nem szeretném, ha a tudományos munkám csupán a szenzációhajhászás áldozatává válna.

A szóban forgó Facebook-bejegyzésében hangsúlyozta, hogy az elemzéssel kapcsolatos minden szerepnek megvan a maga helye, még ha az önbesorolás vagy a pozíció nem is a legfontosabb tényezők. Ezzel együtt felmerül a kérdés: miként vélekedik a mai politikai diskurzusban ezeknek a szerepeknek a kölcsönhatásáról?

A posztom arról szólt, hogy például egy párt vagy kormány mögött álló elemzőtől nem várhatjuk el, hogy úgy írjon, mint az, akinek nincs ilyen kötődése. Az imént említett agytrösztök elemzői az adott párt vagy kormány céljait tartják magukra kötelezőnek, ezért abból csak minimális mértékben beszélhetnek ki. Persze nekik is kell, hogy legyen valamilyen autonómiájuk. Még egy kormány- vagy ellenzéki párt elkötelezett elemzőjének is kell legyen mozgástere. A tudós más eset: őt elvben csak a tudomány szempontjai vezérlik. De mi is ez a tudomány? Ahány tudós, annyiféle értelmezés. Én például nagyon fontosnak tekintem, hogy felhívjam az olvasóim figyelmét a politikatudomány történetére. Azaz arra, hogy az egy dolog, mit gondol ma a mainstream tudomány például a kortárs politikáról, és azon belül mondjuk a populizmusról, húsz, negyven vagy hatvan éve azonban teljesen más volt a helyzet.

Nemcsak a politikában lehet használni azt a fogalmat, hogy váltógazdálkodás, hanem a tudományban is: egyik-másik politikatudományi irányzat hosszú prosperálás után simán elveszítheti befolyását.

Túlvagyunk az önbesorolás folyamatán, és most lehetőségünk nyílt arra, hogy megismerjük személyes hitvallását is. Kérjük, ossza meg velünk, mi a Méltányosság Politikaelemző Központ által képviselt küldetés, amelyet ön irányít!

A Méltányosság nem törekszik arra, hogy akadémiai politikatudományi diskurzusokat folytasson, viszont célja hasonló az enyémhez: tudományos színvonalon kíván szólni mindazokhoz, akik értékelik az ilyen jellegű tartalmakat. 2007 óta működünk, és azóta egyre inkább észleljük, hogy a politikai elemzéssel foglalkozó intézetek piacán egy jelentős rés keletkezett. Ezt a részt kétféleképpen igyekszünk betölteni. Először is, szeretnénk sokkal szélesebb perspektívát nyújtani a mai nyugati demokráciák működéséről; másodszor pedig hangsúlyozni kívánjuk, hogy a jelenlegi magyar politikának is van egy gazdag előtörténete. E két terület határozza meg identitásunkat, és úgy vélem, hogy ez a kettő együtt más intézetek fókuszában nem áll. Érzékeljük, hogy ma a közönség sokkal fogékonyabb a Nyugatról szóló elemzések iránt, valamint a mai és a régi magyar politika közötti párhuzamok feltárására.

A közvélemény-kutatások nyilvános elérhetősége gyakran korlátozott. Ennek több oka is lehet. Először is, a kutatások megbízhatósága és érvényessége érdekében szükséges, hogy a módszertan és a kérdőívek alaposan kidolgozottak legyenek, és ez sokszor nem teszi lehetővé a nyilvános hozzáférést. Másrészt, a megrendelők, mint például politikai pártok vagy vállalatok, gyakran nem kívánják, hogy az eredmények széles körben elérhetőek legyenek, mivel azok befolyásolhatják a közvéleményt vagy a piaci helyzetet. Végül pedig a versenyhelyzet is szerepet játszhat, hiszen az egyes kutatócégek szeretnék megőrizni a saját adatvédelmi és üzleti stratégiáikat.

Azért nem, mert nem ez a profilunk. Mi nem közvélemény-kutatók vagyunk, nyugodtan bevallhatom, hogy nem ehhez értünk a legjobban. A mi profilunk más. Fölösleges lenne tehát olyasmivel foglalkoznunk, amiben mások sokkal jobbak. Ellenben nagyon is törekszünk arra, hogy valamiben mi legyünk jobbak, ha tetszik: a legjobbak. Szerintem azzal teszünk a legtöbbet, ha megpróbáljuk a magyar közvéleményt rendszeresen ellátni például összehasonlító elemzésekkel.

1990-ben mi voltunk a régió éllovasai, de mára a helyzetünk gyökeresen megváltozott. Mi állhat e drámai átalakulás mögött? Nemrégiben a HVG hasábjain egy négy részes sorozatot szenteltünk ennek a kérdéskörnek.

Az Indexen is megjelent egy elemző véleménycikke a magyar politika megosztottságáról, de maradjunk még a felméréseknél. Sok kritika éri a közvélemény-kutatásokat, az ezeket készítő intézetekről pedig kivétel nélkül meg lehet állapítani, hogy melyik politikai oldalhoz húznak. Hogy látja, érdemes ezeknek a felméréseknek a részleteit vizsgálni, vagy feltételezhetjük, hogy mostanra a manipuláció eszközeivé váltak?

Ahogyan már említettem, nem vagyok a téma szakértője, és nem is szeretnék annak látszani. A politikai irányultságra való hajlamról már beszéltem, és bár nem tartom károsnak, hiszen szinte mindenütt a világban léteznek "oldalhoz kötődő" háttérintézmények, ezt a kérdést inkább a közvélemény-kutatások szempontjából közelítem meg. A híradókban és a közvélemény-kutatókkal folytatott interjúkban gyakran hallhatjuk, hogy "Az önök kutatása ezt és ezt mutatja", ami azt a benyomást kelti, hogy a politikai témájú kutatások túlnyomórészt ezekre a cégekre korlátozódnak. Megértem, hogy ez a helyzet kialakult, hiszen hogyan várhatnánk el, hogy az emberek más típusú kutatásokat, demokráciaelméleteket vagy hasonlókat ismerjenek? Ahogy az idő haladt előre, a politológia más megközelítései eltűntek a nyilvánosság látóköréből, mivel ezek túl elvontnak tűnnek. Sokkal egyszerűbb megérteni azt, hogy "X párt megelőzte Y pártot", mint a mélyebb politikai elemzésekkel foglalkozni.

A politikai televíziós műsorokban és online fórumokon napjainkban szinte mindenki elemzővé válik: újságírók, politikai szereplők, régi politikai harcosok, aktivisták, a közösségi médiában népszerű véleményformálók, influenszerek, sőt még celebek is. Szinte bárki, akinek neve van a közéletben, kifejti véleményét és elemzi a politikai eseményeket. Azt is hallani, hogy bárki lehet elemző, aki úgy érzi, hogy az. De mi a különbség a politikai elemző és a politikai kommentátor között? A politikai elemző általában mélyebb, strukturáltabb megközelítést alkalmaz, és gyakran szakmai háttérrel rendelkezik a politikai tudomány terén. Az ő feladata, hogy a politikai eseményeket, trendeket és adatokat alaposan megvizsgálja, és a következtetéseit logikusan, érveléssel támasztja alá. Az elemzők gyakran készítenek részletes jelentéseket, kutatásokat, vagy statisztikai elemzéseket, amelyek segítenek megérteni a politikai helyzetek bonyolult összefüggéseit. Ezzel szemben a politikai kommentátor inkább véleményformáló szerepet tölt be. Ők gyakran szubjektívebb nézőpontot kínálnak, és a saját álláspontjukat hangsúlyozzák, gyakran színes, provokatív módon. A kommentátorok célja a közönség figyelmének felkeltése, és sokszor érzelmekre alapozva kommunikálnak. Ők a közbeszéd részesei, akik képesek formálni a közvéleményt, de nem mindig támaszkodnak a mélyreható elemzésre. Tehát a lényegi különbség abban rejlik, hogy míg az elemző a tényekre és a logikai következtetésekre fókuszál, a kommentátor inkább a vélemények és érzelmek kommunikálására helyezi a hangsúlyt. Mindkét szerep fontos a politikai diskurzusban, de más-más céllal és módszerrel közelítik meg a politikai eseményeket.

Amit az imént említettem, azzal együtt jár, hogy a legtöbb műsorban szükség van közvélemény-kutatási adatokhoz kapcsolódó kommentárokra. Ennek következtében a kommentátori szerep vált a legelterjedtebb médiatípussá. Ezt azonban egyáltalán nem leértékelésként fogalmazom meg. Észrevételem szerint ez a műfaj remekül kielégíti a közönség igényeit. A kollégáimmal együtt annyit tehetünk, hogy a lehetőségeinkhez és felkészültségünkhöz mérten másfajta megközelítéseket próbálunk bemutatni.

Ezt hogy lehet úgy, hogy közben "nem váltják aprópénzre" a politikatudományt?

Kísérletezzünk meg egy egyedibb megközelítést: Fontos, hogy saját témáinkat képviseljük a nyilvános diskurzusban, és ennek elengedhetetlen előfeltétele, hogy rendelkezésünkre álljanak saját írások. Emlékezzünk vissza a 1999-es évre, amikor a Politikatudományi Szemle című szaklapban élénk eszmecsere bontakozott ki a médiapolitológia körül: vajon helyénvaló-e, hogy egy politológus a médiában megjelenjen? Ez a kérdés nemcsak a tudományos közéletet érintette, hanem a nyilvános diskurzus jövőjére is hatással volt.

A médiavilágban a tudományos tevékenységeknek sajnos csak korlátozott lehetőségei vannak a megjelenésre. Ami a mi feladatunk, az az, hogy felfedezzük és népszerűsítsük azokat a mélyebb összefüggéseket, amelyekhez eljutottunk. Ez mindig is egy rétegműfaj marad, de ahogyan a rétegzenében is születhetnek kiemelkedő alkotások, úgy a tudományos ismeretterjesztés terén is lehetőség van a magas színvonalú tartalmak létrehozására.

Ön szerint akkor a sajtóban megszólaló "elemzőket", "politológusokat" leginkább kommentátoroknak lehet nevezni?

Talán a "médiapolitológus" a legtalálóbb kifejezés, amely jellemzi a tevékenységemet. Pályafutásom korábbi időszakában sokkal gyakrabban voltam a képernyőn, ám ez mára megváltozott. Most már arra törekszem, hogy minőségi megszólalásokkal képviseljem magam, ami számomra azt jelenti, hogy olyan műsorokban szeretnék részt venni, ahol elegendő időt kapok egy alapos gondolatmenet kifejtésére. A gondolatmenet kifejtése egyfajta vízválasztó számomra. A médiapolitológia világában sajnos nem igazán van helye a hosszú, átgondolt érveléseknek.

"A magyar politika négy kihívása" című konferenciájukon elhangzottak szerint a politikai elemzés terén megújulásra van szükség. Az előadó hangsúlyozta, hogy az elemzők is belekerültek abba a csapdába, hogy politikai oldalak szerint csoportosítják magukat, ami torzíthatja az objektív megközelítést. A megújulás alatt olyan új módszerek és perspektívák bevezetését érti, amelyek képesek túllépni a pártos kereteken, és lehetővé teszik a komplex politikai jelenségek mélyebb, árnyaltabb megértését. Ez magában foglalja a független gondolkodást, a kritikai szemléletet és a különböző nézőpontok integrálását az elemzésekbe, így segítve elő a politikai diskurzus gazdagítását és a társadalmi párbeszéd előmozdítását.

Például azt, hogy vegyük észre: kölcsönhatás van a politológusok és a sajtó között. Ahogy nem hiszek abban, hogy a politika önmagában megújulhat, miközben körülötte minden más változatlan marad, ugyanúgy nem hiszek abban sem, hogy a politológusok egyszer csak rádöbbennek, hogy ők is kissé elkényelmesedtek és változniuk kell. Az a döntő szempont szerintem, hogy a politika fogyasztói, a sajtót is beleértve, mennyiben késztetik az elemzőket arra, hogy új oldalukról is bemutatkozzanak.

Az egésznek a lényege abban rejlik, hogy képesek legyünk olyan komplex folyamatokat is érthetően bemutatni a közönség számára, amelyek messze túlmutatnak a köztudatban élő egyszerű dichotómiákon. Például a kuruc-labanc ellentét vagy az ország kettéosztottsága már annyira elcsépelt téma, hogy szinte mindenkinek a mindennapjaiból kiveszett. Az igazi kihívás az, hogy feltárjuk azokat a mélyebb okokat, amelyek ezekhez a jelenségekhez vezettek. Képzeljük el, mennyit nyerhetünk, ha az elemzők nem csupán a megszokott nézőpontból közelítik meg a problémákat, hanem új, szokatlan perspektívákból is megvilágítják azokat. Ezzel hozzájárulhatunk a közbeszéd gazdagításához és a társadalmi diskurzus mélyebb megértéséhez.

Novemberben az Indexen megjelent egy cikke, amelyben azt írta, hogy Magyarországon három megosztottság halmozódik egymásra: egy pártpolitikai, egy generációs és egy külpolitikai ellentét. A másodikat tartja a legfontosabbnak. Miért? És egyáltalán milyen generációk állnak egymással szemben?

A generációs kérdés a magyar politika egyik legizgalmasabb aspektusa. Karl Mannheim, a nemzedéki problémák kiváló szakértője, már közel száz éve írta meg híres tanulmányát, amely magyar nyelven is elérhető. Bár a munka évtizedekkel ezelőtt készült, fő tézise, a poláris élményeltolódás, a mai napig releváns és elgondolkodtató. Ez a jelenség arra utal, hogy az egyes nemzedékek tapasztalatai és élményei drámaian eltérhetnek egymástól. A politikai színtéren frusztráció akkor alakulhat ki, ha az egymást követő generációk élményei nem kapnak megfelelő politikai reprezentációt vagy hatalmi pozíciót. A Fidesz, mint a generációs politikai képviselet egyik meghatározó szereplője, a hatalomra kerülése óta pontosan ebben a helyzetben találja magát. A 2010-2024 közötti időszakban az ellenzék sem politikai, sem generációs szempontból nem tudta hatékonyan képviselni magát, ami miatt a mai húszas és harmincas éveikben járó fiatalok egyre inkább kiszorítottnak érzik magukat a közéleti diskurzusból.

Hogyan képesek az új generációk túlszárnyalni elődeiket?

A Fidesz 2010 előtt ígéretes irányba indult, amikor kijelentette, hogy kormányra kerülése esetén a generációk közötti párbeszédre kíván törekedni, különösen a nyugdíjasokkal. Azonban már akkor is háttérbe szorult a fiatalabb korosztályok sorsa; a Fidesz alapítói 2020-ra már a hatvanas éveikhez közelítettek, és azóta még nehezebb helyzetben találják magukat, amikor a következő generációkkal kellene párbeszédet folytatniuk. Ez a helyzet azonban nem csupán a Fidesz problémája; a generációk közötti ellentétek a demokratikus fejlődés egyik alapvető kihívását jelentik. A generációs kérdés ma már azt is jelenti, hogy a demokrácián belül különböző életstílusokkal, tájékozódási szokásokkal és kulturális értékekkel rendelkező csoportok feszülnek egymásnak. Vegyük például a Facebook és TikTok közötti éles határt: a fiatalabb felhasználók állítólag már régen elhagyták a Facebookot, és a TikTokon töltik az idejüket. Ez nem csupán a hagyományos demokráciák sokszínűségéről szól, hanem arról is, hogy a generációk közötti radikális eltérések az életmódban rendkívül nehezen egyeztethetők össze. Eddig nem sok esélyünk volt arra, hogy hatékonyan kezeljük ezt a problémát, és közös nevezőre jussunk a különböző generációk között.

A rendszerváltó generációhoz való sorolás a Fidesz esetében azt jelenti, hogy a párt a történelmi politikai átalakulás idején alakult meg, és ennek következtében jelentős szerepet játszott a demokratikus intézmények kiépítésében. Ezzel szemben a Tisza Párt mint új generációs kísérlet megjelenése új lehetőségeket és kihívásokat hordoz magában. Egy új generációs párt erősségei közé tartozik a friss gondolkodásmód, amely képes reagálni a modern társadalmi és gazdasági kihívásokra. Általában nyitottabb a társadalmi változásokra és innovációkra, így könnyebben megszólíthatja a fiatal választókat. Emellett gyakran hangsúlyozza a transzparenciát és a közéleti részvételt, ami erősíti a demokratikus értékeket. Ugyanakkor a gyengeségeik közé tartozhat a tapasztalat hiánya, amely megnehezítheti a politikai stratégiák kidolgozását és a hatékony működést. Az új pártok gyakran nem rendelkeznek olyan mély politikai bázissal vagy erős támogató hálózattal, mint a régebbi, bejáratott pártok, így nehezebben tudják érvényesíteni céljaikat. Továbbá, a külső és belső kritikákra való reagálás is kihívást jelenthet, mivel a közvélemény elvárásai gyorsan változnak.

Az új generációk ereje abból ered, hogy szoros összhangban élnek a kor digitális vívmányaival. Ezek a fiatalok nemcsak használják, hanem élvezik is a digitális világ adta lehetőségeket, és ügyesen navigálnak a globális világrend bonyolult hálózatában. Ez hatalmas előnyhöz juttatja őket azokkal szemben, akiknek ez a képesség hiányzik, vagy csak korlátozottan áll rendelkezésükre. A haladás élharcosainak azonban ma már jóval nagyobb figyelmet kell fordítaniuk azokra, akik nem tudják tartani a lépést a fejlődéssel. Amikor az új generáció átvállalja a vezetést, talán a legnagyobb kihívás az lesz számukra, hogy miként alakítsanak ki kapcsolatot az olyan korábbi generációkkal, amelyek radikálisan eltérő világnézettel és tapasztalatokkal rendelkeznek.

Igen, van lehetőség arra, hogy a rendszerváltó generáció friss szemlélettel és új perspektívákkal gazdagodjon az újabb generációktól. A tapasztalat és a fiatalok innovatív ötletei együttesen képesek átformálni a társadalmi diskurzusokat. A kölcsönös párbeszéd, a közös projektek és a mentorálási lehetőségek révén a különböző generációk tanulhatnak egymástól, így egy dinamikus és fejlődő közösséget alkothatnak. Az új generációk friss energiájukkal és technológiai tudásukkal segíthetnek a régi beidegződések megújításában, míg a rendszerváltó generáció tapasztalata és bölcsessége irányt mutathat a fejlődéshez.

Természetesen minden lehetőség nyitva áll előttünk. A Fidesz, mint a rendszerváltás egyik kulcsszereplője, naggyá vált, mert tanulmányozta az MSZP példáját. Ha egyszer bőven lesz időm, szeretném megírni a rendszerváltás utáni politikai tanulás történetét, amelyben hangsúlyos helyet kap az a felismerés, hogy a megújulás kulcsa gyakran az ellenfél tapasztalatainak elsajátításában rejlik. Az előző ellenzék – a Magyar Péter előtti időszak – vagy nem volt hajlandó tanulni a Fidesztől, vagy nem merte ezt nyíltan vállalni. Magyar Péter viszont éppen azért képes tanulni a Fidesztől, mert a pártból származik. Azért tud eredményeket felmutatni, mert jól érzékelte, mi volt a Fidesz sikerének alapja. Ő elvégezte azt a feladatot, amit az ellenzék az elmúlt tizennégy évben nem tudott megvalósítani.

Jelenleg csak egy konkrét tanulási folyamatot észlelek a kormánypárt oldaláról, amely a generációs megújulás kérdése. A Fidesz, amely kezdetben fiatal demokraták szövetsége volt, mára jelentős átalakuláson ment keresztül, és ezt a változást eddig nem igazán elemezték. A párt jövőbeli sikereinek mércéje az lesz, hogy miként válaszol erre a komoly kihívásra.

A véleményrovatunk legfrissebb cikkében a külpolitikai feszültségeket és megosztottságot elemeztük. Érdemes elgondolkodni azon, hogy milyen hosszú távú hatásai lehetnek annak, hogy a magyar kormány folyamatosan egyensúlyoz a nyugati és a keleti irányvonal között, míg az ellenzék egyértelműen a nyugati orientációt részesíti előnyben. E két eltérő megközelítés nem csupán a politikai táját formálja, hanem a gazdasági kapcsolatokat, a diplomáciai viszonyokat és a társadalmi diskurzusokat is mélyen befolyásolhatja. Milyen következményekkel járhat ez a komplex helyzet a jövő politikai és gazdasági stabilitására nézve?

A válaszhoz hadd térjek vissza arra a korábban már megbeszélt témánkra, hogy a politológusnak mélyebb témákat kell tudnia megvilágítani. A külpolitika egy ilyen mélyebb téma. Ennek most csak egy elemét említem meg. Magyarországon nem Orbánékkal kezdődött, hogy konfliktusban vagyunk a Nyugattal. Régi dolog ez. A hagyomány nagyon régre nyúlik vissza, oda, hogy mit is jelent a magyar európaiság.

Az összes mai konfliktus abból fakad, hogy két, eléggé különböző Nyugat-felfogás áll egymással szemben. Az orbánizmus azért létezhet ilyen hosszú ideig, mert olyan gondolkodásmódot képvisel, ami szerves része a magyar történelemnek.

Ha 2026-tól kétpártrendszer lesz a parlamenti erőviszonyok alapján, az milyen jövőt vetít előre Magyarország számára? Hogyan változhat meg a politikai kultúra?

Soha nem volt klasszikus kétpártrendszer Magyarországon. Ha ez 2026-tól, vagy bármikor később megvalósul, az originális áttörés lesz. Régi hagyomány ugyanis, hogy van egy nagy kormánypárt, vele szemben pedig sok kicsi és kormányképtelen ellenzéki párt. Ez megint csak olyan tény, amit lassan mindenki tud Magyarországon. Azt azonban már nem biztos, hogy mindenki tudja, hogy ez a képlet azért maradt fenn rendszereken átívelően, mert a pártrendszer nem belpolitikai, hanem külpolitikai alapon szerveződött. A belpolitikai alap azt jelenti, hogy bár vannak ideológiai ellentétek a pártok között, de ezek nem érnek el egy küszöb-értéket, azaz: egy kormányváltás nem veszélyezteti a rendszer alapjait. Nálunk nem így volt; a nagy kormánypárt egyben egy külpolitikai status quót is menedzselt. A dualizmusban az Osztrák-Magyar Monarchia változatlan fennmaradását; a Horthy-rendszerben Trianon revízióját; a Kádár-rendszerben a szovjet rendszerhez való kötődést. A rendszerváltás után úgy tűnt ez megváltozik, és a demokrácia kialakulásával mi is belpolitikai pártrendszert tudunk majd működtetni. Csakhogy 2010 után visszatért a külpolitikai pártrendszer, és immár a Fidesz úgy gondolja magáról, hogy egyedül ő tudja képviselni a magyar érdekeket. De ha ellenfelei kerülnének hatalomra, az a jelenlegi status quo végét jelentené. Kicsit olyan ez a mai helyzet - a Fidesz felől nézve - mintha a dualizmusban a Függetlenségi Párt vagy a Horthy-korszakban a Szociáldemokrata Párt nyert volna választást. Ha tehát valamikor kétpártrendszer lesz, az elvben egy belpolitikaivá váló pártrendszer kezdetét jelentené. Hogy ez aztán mennyire lenne tartós, és hogyan érintené a politikai kultúrát, nem tudhatjuk.

A jelenlegi magyar politikai kultúra hogyan kapcsolódik a globális politikai trendekhez?

Szegről-végről. A rendszerváltás óta eltelt évtizedek során a globális trendek magyarországi megismertetése terén alig tapasztalható előrelépés. A közvélemény továbbra is szűk keretek között, nemzetállamként tekint Magyarországra, nem pedig mint Európa szerves részére. Ebben a helyzetben nem elhanyagolható tényező, hogy a nyugati világ is nehezen érti meg Magyarországot, ahogyan mi is gyakran távol állunk az ő megértésüktől. Valószínű, hogy a helyzet akkor változik meg, ha Magyarország szerepe alapvetően átalakul a globális folyamatokban, például a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban és kereskedelmi tevékenységekben. Ezzel arra utalok, hogy a változás nem csupán szándék vagy elhatározás kérdése, hanem sokkal inkább a reális körülmények alakulásának függvénye.

Ha a jelenlegi nemzetközi politikai helyzetet elemezzük, számos következtetést vonhatunk le Magyarország jövőjével kapcsolatban. Az ország geopolitikai helyzete, az Európai Unióval való kapcsolatok és a globális gazdasági trendek mind nagy hatással vannak arra, hogy milyen irányba fejlődhetünk. A nemzetközi feszültségek, mint például a keleti és nyugati blokk közötti ellentétek, valamint a globális klímaváltozás és a migrációs hullámok hatásai, komoly kihívások elé állítják Magyarországot. Ugyanakkor lehetőséget is adnak arra, hogy a magyar politika rugalmasan reagáljon és új stratégiákat dolgozzon ki. A gazdasági növekedés, az innováció és a technológiai fejlődés kulcsszerepet játszhat a jövőbeli fejlődésben. Magyarország számára fontos, hogy fenntartja a versenyképességét a nemzetközi piacon, és aktívan részt vegyen a regionális együttműködésekben. A társadalmi kohézió megőrzése és a demokratikus intézmények megerősítése szintén elengedhetetlen a stabil és prosperáló jövő biztosításához. Összességében, a mostani nemzetközi politikai kontextus tükrében Magyarország jövője tele van kihívásokkal, de egyben lehetőségekkel is, amelyek okos stratégiák és együttműködések révén kihasználhatók.

A nemzetközi kontextus rendkívül fontos szerepet játszik minden ország sorsában. Az, hogy egy ország hol helyezkedik el a globális térképen és hogyan viszonyul a külvilághoz, leginkább a történelmi tapasztalatokból érthető meg. Magyarország esetében, ha a múlt bizonyos időszakaiban nem jellemződött volna birodalmi ambíciók által, vagy nem formálódott volna a történelem során olyan irányba, hogy birodalmi ösztönöket fejlesszen ki, akkor napjainkban valószínűleg egyszerűbb lenne a nemzetközi kapcsolatok kezelése. A baloldali és liberális nézetek gyakran nem értik meg ezt a történelmi örökséget, vagy tévesen a túlhaladott feudális hagyományok maradványának tekintik. Ezzel szemben a jelenlegi jobboldali politikai irányzat Magyarországon jelentős részben ezt az örökséget viszi tovább, vállalva annak minden kihívását és terhét.

A tehertétel kifejezés olyan terhet vagy kötelezettséget jelent, amelyet egy adott rendszer, szervezet vagy egyén vállal magára. Ez a teher lehet anyagi, jogi, vagy akár szellemi jellegű is, és általában valamilyen erőforrás felhasználásával vagy felelősséggel jár. A tehertétel mértéke és típusa változó lehet, attól függően, hogy milyen környezetben alkalmazzuk, például egy vállalat gazdasági helyzetében, egy jogi ügyben vagy egy környezeti szempontból.

Azt, hogy a Nyugat bizonyos erői birodalomépítőként tekintenek Orbán Viktorra, mint annak idején Mátyás királyra. Ezért nagyon nehéz a mai magyar kormánynak szimpátiát keltenie maga iránt. Ugyanis a magyar kormány nagyon hasonlóan vélekedik, mint anno Mátyás, aki a hatalmi egyensúly megbontásának veszélyét észlelte a Nyugat magatartásában. Ez az Orbán-i felfogás pedig nagyon más, mint a bal- és a liberális oldal Nyugat-követése. Utóbbiaknál a nyugati minták egyszerű átültetése a tét. Mindazonáltal a magyar jobboldalnak számolnia kell azzal, hogy a Nyugat számára nem kis veszélyforrás, és éppen azért, mert Magyarországot globális szerepbe akarja hozni. A politológusoknak és a politikai elemzőknek szerintem fontos feladatuk lesz a jövőben, hogy a történészek mellett ők is többet beszéljenek például a külső erőtérnek a magyar politikában játszott szerepéről. Rengeteg teendőnk van, jó dolog ma politológusnak lenni.