Ez a Miskolc már sosem fog visszatérni - olyan fényképeket fedeztünk fel a belvárosról, hogy az ember szívében nosztalgia ébred.
A kezünkbe került a Fotóriporter című szaklap 1996-os kiadása – bár manapság az ilyesmi már nem a hagyományos értelemben véve történik: digitális formában, online felfedezés közben bukkantunk rá a három évtizeddel ezelőtti írásokra és fényképekre. A lapban Fejér Ernő miskolci fotóművész lenyűgöző képei kaptak helyet, melyekhez egy rendkívül személyes szerzői vallomás is társult. Az anyag címe már önmagában is sokat sejtet, egyszersmind megragadó és mélyen ható:
Atget hol melankolikus, hol depressziós párizsi "színhelyei" lebegtek előttem, amikor a fő (Széchenyi) utcai udvarokhoz indultam, hogy fényképezőgéppel a kezemben gyászoljam az elmúlt időket. Mindig akad valaki, aki ezen az egyszerű, mégis kifejező "objektív" fotográfiai nyelven üzen a jövő generációinak. Elképzeltem, ahogy ezek a képek évtizedek múltán újra előkerülnek, és talán egy gondos kézbe kerül ez a "palackposta", amelyben a múlt titkai rejtőznek.
Az én "Párizsom" egy varázslatos hely, ahol a történelem és a modern élet találkozik. Képzeld el a macskaköves utcákat, amelyek tele vannak élettel, a kávézók teraszain ülő emberekkel, akik a világ legfinomabb kávéját kortyolják. A Szajna partján sétálva a naplementében, a város fényei egyre ragyogóbbá válnak, miközben a hídon átkelve a vágyott pillanatokra emlékezem. A Louvre lenyűgöző épülete, amely nem csupán művészeti kincseket rejt, hanem a saját történetemet is magában hordozza. Az Eiffel-torony lábánál állva érzem a város pulzusát, mintha minden egyes lélegzetvétellel új élmények várnának rám. Az utcai művészek, a színes piacok, a helyi ízek – mindezek hozzájárulnak ahhoz, hogy Párizs számomra nem csupán egy város, hanem egy érzelem, egy álom. Az én "Párizsom" tehát nem csupán a látnivalókról szól, hanem azokról a pillanatokról is, amelyek örökre a szívembe vésődnek. Itt minden sarkon egy új történet kezdődik, és én vagyok a főszereplője.
Ezek a helyszínek a cselekvés és a tehetetlenség találkozási pontjai, az élet színtereiként funkcionálnak, ahol a levegő, a lélek és az idő mind-mind megannyi árnyalatban omlik össze. A képeimre is így tekinthetnénk: színpadképek, ahol már mindenféle dráma megelevenedett, ahol a polgár esendősége a végsőkig kiteljesedett, és ahol egy valóságon túli, megfoghatatlan, de mégis jelenlévő massza tölti be a teret.
A kamera sötét belseje először a látottakat gyászolta. Amikor a vörös fény árnyékában előbukkantak a képek, a nyakon csípett idő elviselhetetlenné formálódott. A századmásodperc a gyászdoboz mélyén mérhetetlenül kiterjedtebb távolság sűrítményévé változott.
A fotográfus attitűdje nem leplező; inkább egy feszítő ellentmondásban él. A kamera előtt megjelenő "festői" nyugtalanság paradox módon melankolikus békét hoz létre. Az érzelem és a ráció határvonalán egyensúlyozva, feszengek ebben a magam által kreált "megörökítő" gesztusban, miközben látom, hogy a leendő kép tehetetlen, szomorú szereplője beleszorul az ezüst mikronnyi rétegek fogságába. Magam is zavarban vagyok a megörökítés fogalmával. Ki akarna örökkévalóságot csinálni abból, ami menekül a nyugalom elől, ahol a bosszúálló idő testet ölt, és a tehetetlenség uralkodik? Amikor azt mondtam, hogy színpadkép, nem csupán egy metaforát használtam. A főutca homlokzata olyan, mint egy filmgyári kulissza, mert mögötte az ostobaság többé-kevésbé kiharapdálta a város szívét. A főutca homlokzatai mögött megbúvó udvarok mint emlékművek állnak, megtestesítve mindazt, ami a várost várossá teszi.
