Fél évszázadnyi nyugalom után váratlanul felfordult a Közel-Kelet szívében minden, de lehet, hogy az "Oroszlánok" még nem mondtak végleg búcsút.

Szíria a Közel-Kelet szívében található, és kulcsszerepet játszik a térségi hatalmi játszmákban, hiszen stratégiai elhelyezkedése különleges jelentőséggel bír. Ezt a helyzetet jól ismerte Háfez el-Aszad, a korábbi elnök, aki ügyes külpolitikai taktikáival sikerült megőriznie hatalmát, miközben országának figyelme folyamatosan a nemzetközi porondon maradt. Sajnos a fia, Bassár el-Aszad, már nem tudta megismételni apja bravúrját; a 13 évnyi polgárháború után mindössze két hétre volt szükség a rezsimje megbuktatásához.

Háfez el-Aszad 1930-ban született az alavita kisebbség tagjaként egy északkelet-szíriai faluban kilencedik gyerekként a tizenegyből. Családja megbecsülésnek örvendett a közösségben, apja a politikai térben is megvillantotta véleményét, az első világháborút követően a francia mandátumterületi státusz ellen szólalt fel. A véleményét aztán megváltoztatta, kollaborált a gyarmatosító hatalommal, emiatt pedig pozíciókat kapott. Ekkor változtatta meg a nevét is, és lett el-Aszad, vagyis "az oroszlán", mivel a legenda szerint a teljesítménye miatt a helyiek is így szólították. Az alavita kisebbség tagjaként Háfez helyzete nem volt könnyű, főleg, hogy a második világháborút követően Párizs kivonult az országból. Latakia tartomány szegény térségéből ő lett a család első tagja, aki a középiskoláig jutott, ahol szembesült a vallására vonatkozó társadalmi ellenérzésekkel. Ez az élmény vezette ahhoz, hogy már igen fiatalon, mindössze

Tizenhat éves korában csatlakozott a Baasz Párthoz, amely a szekularizmus mellett foglal állást, és pánarab eszméket népszerűsít.

Háfezt tehetséges politikusnak tartották, ügyes szervezőnek, rengeteg diákot tudott bevonzani a szunnita közösségekből is. Ennek oka az volt, hogy a módosabb családok csatlakoztak a politikai iszlám mellett állást foglaló Muszlim Testvériséghez, addig a szocialista gondolatok mentén politizáló Baasz szimpatikusabb volt a szegényebbek számára. A felemelkedőben lévő politikus orvosi pályára készült, ám ezt megakadályozta a családi anyagi helyzete, ezért kénytelen volt inkább a katonai akadémiát választani Homszban. Ettől kezdve folyamatosan növelte befolyását a légierő kötelékében. Járt Egyiptomban és a Szovjetunióban is kiképzésen, ennek köszönhetően akkor is maradhatott a seregben, amikor 1958-ban megalakult az Egyesült Arab Köztársaság Egyiptom és Szíria uniójából. Közben a politikai színtéren is növelte az erejét, egyre fontosabb szerepet töltött be a pártban.

1966-tól Szíria radikálisnak címkézett védelmi minisztere lett, majd egy puccs következtében nagyszabású tisztogatásba kezdett a fegyveres erőknél, amely aztán közvetetten hozzájárult az 1967-es hatnapos háború katasztrófájához. A rengeteg tiszt eltávolítása miatt Damaszkusznak esélye sem volt arra, hogy érdemben ellen tudjon állni a szomszédos Izrael katonai lépéseinek. A kudarcból sem jött ki rosszul, mivel szerinte az elnök, Szalah Dzsadid hibája volt a kínos vereség, ez pedig támogatásra talált a fontosabb vezetők körében. Ekkoriban a hadseregben kezdett kialakulni az erősen etnikai alapú politika, a legfontosabb pozíciókhoz az alaviták és a velük szövetséges kisebbségek jutottak.

Háfez 1970-ben puccsal átvette a hatalmat, eleinte Szíria miniszterelnöke lett, majd egy évvel később az elnöki pozíciót is ő töltötte be.

A hatalomátvételt alapvetően segítette, hogy az előző vezetés rendkívül népszerűtlen volt, így az ország lakossága szinte minden változást üdvözölt. Az új vezető gyorsan olyan intézkedéseket hozott, amelyek révén megszilárdította hatalmát, miközben a nemzeti egység megteremtésére is törekedett. Az alapvető élelmiszerek árának csökkentésével sikerült elnyernie a nép bizalmát, miközben a legfelsőbb szinteken az új Aszad-kormányhoz hűséges személyek kinevezése zajlott. Vezetése alatt sajátos nacionalista-szocialista irányvonal alakult ki, amelynek köszönhetően a vezető képes volt gyökeret verni a hatalomban a korábban tapasztalt rugalmasság hiánya ellenére. Háfez elnöksége során a saját szerepének hangsúlyozása is középpontba került: elkezdte kiépíteni a személyi kultuszát, miközben kiiktatta azokat a tényezőket, amelyeket potenciális veszélyforrásnak érzékelt. Az intézményi rendszerek gyengültek, a párt gyakorlatilag a kormány szinonimájává vált, hiszen a hatalmat egyedül ő irányította. Elnöksége alatt nemcsak önállóan kormányzott, hanem figyelmet fordított a hűséges klientúra kiépítésére is. A vezetésében az alavita kisebbség tagjai játszották a főszerepet, így ez a vallási közösség gyakorlatilag monopolhelyzetbe került a legfontosabb pozíciókban. Ebből fakadóan az elnök elkezdte kiépíteni az el-Aszad-dinasztiát is: testvére a hadsereg kulcsfigurájává vált, a szélesebb családtagok pedig fontos pozíciókhoz jutottak.

Az iszlám síita irányzatának egyik szektájaként számon tartott alaviták dominálják a hatalmat, hiszen szinte minden jelentős pozíciót ők töltenek be. Kinevezéseik azonban nem a szakmai hozzáértésük alapján történnek, hanem a köztársasági elnök iránti hűségükért. Ez a rendszer azt eredményezi, hogy mindössze 10-15 százalékos kisebbség birtokolja a hatalmat, míg a szunnita többség szinte teljesen kiszorul a döntéshozatalból. A helyzet tarthatatlanságát az elnök is észlelte, ezért próbálta a lakosság felé szociálisan orientált politikát folytatni. Ugyanakkor az országot sújtó korrupció és csempészet, valamint a gyenge gazdasági helyzet tovább rontotta a helyzetet. Noha az elnök szekuláris hatalmat hirdetett, a valóságban egyetlen szekta irányítása alá került az állam. A rendszerre rátelepedő belső ellenállás jelei egyre inkább megjelentek, és 1980-ra az ország a polgárháború szélére sodródott.

Akkor az egyre erősebbé váló iszlamista erők országszerte tüntetéseket kezdtek, Háfez hatalmát komolyan fenyegették az események. A hadseregben is felismerték a gondokat, ez viszont teret engedett a keményvonalas fellépésnek, ettől kezdve gyakorlatilag kemény diktatúrába váltottak az országban. Minden kormányellenes hangot el akartak fojtani, bevett intézkedéssé váltak a kivégzések és a kínzások, az ellenzéki csoportosulásokat gyakorlatilag leradírozták. Ikonikus pillanat volt Hamá 1982-es ostroma, amikor

a felkelők utolsó fellegváraként megmaradt várost a hadsereg egy kíméletlen ostrommal gyakorlatilag a földig bombázta, ezrek halálát okozva.

A rendszer problémái eközben sokasodtak, mivel az elnök betegeskedett, az egészségügyi állapota miatt pedig nem hitték, hogy képes lesz sokéig hatalmon maradni. Érdekes módon a pozíciójára éppen a testvére, Rifát el-Aszad tört, akit egyébként a korrupció megtestesítőjének tartottak az országban. Hiába törekedett a rossz hírneve javítására, a vezetésben nem örvendett túl nagy népszerűségnek, emiatt az 1984-es puccskísérlete is megbukott. Fivére kegyes volt hozzá, bár megfosztotta minden pozíciójától, életét megkímélte, de kiutasította Szíriából. Háfez azzal a feltétellel még a visszatérést is lehetővé tette Rifát számára, ha nem akar semmilyen rangba kerülni az országban. Az események következtében az elnök úgy határozott, hogy a fiát, Basszelt fogja megtenni utódjává.

Az 1990-es évek során a damaszkuszi vezetésnek sikerült megoldania a hosszan tartó gazdasági zűrzavart, amely az olaj és a külföldi befektetések révén fokozatos fellendülést hozott Szíriában. A gazdasági stabilitás eredményeként a diktátor és a rezsim pozíciója is megerősödött, Damaszkusz pedig igyekezett az Európai Unióval partneri viszonyt kialakítani. Ekkoriban olyan híresztelések kezdtek terjedni, hogy Háfez el-Aszad a szíriai-izraeli kapcsolatok normalizálásán töpreng, ami finoman szólva is megosztotta a politikai elitet. Ugyanakkor az elnöknek más okok miatt is aggodalomra volt oka, hiszen a potenciális utódja, Basszel el-Aszad, aki mindössze 31 éves volt, tragikus módon autóbaleset következtében életét vesztette. Éppen akkor száguldott 240 kilométer/órás sebességgel a főváros reptere felé, hogy megkezdje síelését az Alpokban.

A tragikus esemény 1994-ben alapjaiban változtatta meg a hatalmi struktúrákat, ekkor lépett színre az elnök másodszülött fia, Bassár, aki új irányt hozott a politikai életbe.

Ő eredetileg szemészorvosnak tanult a Damaszkuszi Egyetemen, majd külföldön is megfordult, több nyelven folyékonyan beszélt, valamint kiváló sportembernek ismerték. Sokan nem tartották alkalmasnak az utódlásra, mivel csendes, visszahúzódó emberként híresült el, akit nem érdekel a politika. Bátyja halálával viszont gyökeresen megváltozott az élete, 29 évesen a homszi katonai akadémiára küldték, ahol gyorsan lépkedett előre a ranglétrán. Ekkoriban az elnök egyre rosszabb egészségügyi állapotnak örvendett, ezért sürgetővé vált az utódlási kérdés megoldása. Tisztában voltak azzal, hogy a nép elfogadásának hiányában Bassár nem fog tudni majd hatalmon maradni, ezért olyan népszerű kampányok arca lett, mint a korrupcióellenes harc, vagy az internet bevezetése. A dinasztiális örökléssel viszont még az alavita vezetés egy része sem értett egyet, ezért sok vezető lett ekkor "kényszernyugdíjazva". Háfez 2000-ben halt meg szívrohamban, így következhetett az utódja, Bassár el-Aszad.

Az elnöksége nem indult simán, ugyanis meg kellett változtatni az alkotmányt, hogy elfoglalhassa a hivatalát, ugyanis túl fiatal volt. A jogi gondokat gyorsan megoldották, a 40 éves korhatár lecsusszant 34-re, így Bassár éppen megfelelt a kritériumnak. A demokratikus látszatot fenntartva még egy választáson is megmérettette magát, a szírek 97,2 százaléka pedig "meg is szavazta". Ezt a színjátékot egyébként hétévente megismételték, valahogy mindig kimagasló arányban söpörte el ellenfeleit a regnáló elnök. Beiktatását követően az új államfő igyekezett stabilizálni a helyzetét, ez pedig kivételesen javulást jelentett Szíriában. Politikai foglyokat engedett szabadon, sokan kaptak amnesztiát döntésének köszönhetően, teret adott az ellenzéki hangoknak is, a sajtószabadság is növekedett. Az enyhülés átmenetinek bizonyult, Bassár hamar visszatért apja "jól bevált" diktatórikus módszereihez: tekintélyelvű uralmat épített ki, az alavita vezetésre támaszkodó hadsereg segítségével.

A szigorú kéz alatt működő rendszer mellett az elnök azzal indokolta döntését, hogy a vallási és etnikai sokszínűségével büszkélkedő Szíriát csupán egy határozott vezető tudja egyben tartani.

Bassár gyakorlatilag azt vitte tovább, amit az apja felépített: erős kapcsolatokat ápolt Iránnal és a Hezbollahhal, valamint távolságot tartott a nyugati hatalmaktól. Apró közjáték, hogy az al-Kaida elleni harcok során Szíria szorosan együttműködött az Egyesült Államok hírszerző szerveivel, még a CIA-t is meglepte a nyitottság. Nem zárta ki, hogy Háfezhez hasonlóan elismerje Izraelt diplomáciailag, ehhez azt a feltételt támasztotta Jeruzsálem elé, hogy vonja ki a katonáit az 1967-ben elfoglalt Golán-fennsíkról. A megbeszélések végül megszakadtak, később pedig már nagyon lehetősége sem volt Damaszkusznak a nemzetközileg is egyedülálló lépésen gondolkodni, ugyanis 2011-ben minden megváltozott Szíriában.

A Tunéziában kirobbanó arab tavasz ugyanis elérte Szíriát, ahol a lakosság az utcára vonult és kifejezte elégedetlenségét az elnökkel szemben. Ekkor már régóta nem voltak jó évei a helyi gazdaságnak, ugyanis az aszályos évek miatt a mezőgazdasági termelés csökkent, az árak nőttek, miközben tömegek költöztek a városokba a több munkalehetőség reményében. Az első tüntetések még viszonylag békésen lezajlottak, de a karhatalmi erők erőszakot kezdtek alkalmazni, ez pedig csak olaj volt a tűzre. A nyugati világ elítélte a hadsereg fellépését, Damaszkuszra hamar egy sor szankciót szórtak ki. A polgárháborúvá szélesedő zavargások egyre véresebb fordulatokat hoztak, Bassár el-Aszad rendszere pedig nem riadt vissza semmilyen eszköztől sem. Rendszeresen bombázta a saját népét hordóbombákkal, valamint a gyanú szerint vegyi fegyvereket is bevetettek. A helyzete azonban egyre kétségbeejtőbbre fordult, egyre nagyobb területeket veszített el, 2014-15 körül szinte csak hajszálakon függött a bukása, már az alavita hátországa is kritizálta. Ekkor még az el-Aszad család több befolyásos tagja is menekülőre fogta, Latakiában telepedtek le, vagy egészen külföldre távoztak. Arról is lehetett hallani, hogy a végletekig meggyengült elnököt a száműzött nagybácsi, Rifát tervezi megpuccsolni.

A megmentő szerepét két külső hatalom, a korábbi szövetséges Oroszország és Irán töltötte be, akik beavatkoztak a diktátor pártján.

A segítség éppen a legmegfelelőbb időben érkezett az elnök számára, lehetővé téve számára, hogy fokozatosan helyreállítsa hatalmát, és újra megszerezze az irányítást Szíria jelentős területei felett. A beavatkozást követően Damaszkuszt folyamatosan az a vád érte, hogy szinte Moszkva és Teherán "gyarmatosította" az országot, és el-Aszad vezetése teljes mértékben a külső hatalmaktól függ, egyáltalán nem tekinthető függetlennek. Ezt a vádaskodást az elnöki mandátuma végéig nem tudta levetkőzni, sőt, távozása csak tovább erősítette azt a benyomást, hogy az alavita államfő szövetségesei nélkül gyakorlatilag tehetetlen.

Bassár népszerűtlensége részben abból ered, hogy bár 2020-ban látszólag győzelmet aratott a polgárháborúban, mégsem tudta javítani a lakosság életkörülményeit. Folytatta a diktatórikus kormányzást, míg az elnöki pár hatalmas földbirtokokra tett szert, mindeközben az országot a korrupció mocsara borította, és az infláció az egekbe szökött. Szíriában a vallási és etnikai feszültségek továbbra is jelen voltak, sőt, szerves részévé váltak az állami politikának. Az emberi jogok helyzete sem javult, a rendszerkritikus aktivisták ezrei szenvedtek hírhedt börtönökben, miközben a titkosrendőrség a lakosság felét megfélemlítette. A rabokkal szemben gyakori volt a brutalitás, és sokan kínzásnak voltak kitéve.

Az el-Aszad-dinasztia uralkodása 2024. december 8-án váratlanul véget ért Szíriában, miután a hirtelen összeomló hadsereg miatt a helyzete elviselhetetlenné vált. Szinte biztosra vehető volt, hogy ha az országban marad, elkerülhetetlenül halálbüntetéssel nézne szembe, így inkább régi szövetségese, Oroszország irányába vette az irányt, hogy ott keressen menedéket. Ezzel a bukással egy korszak zárul le a Közel-Kelet szívében, és most az alavita kisebbségnek kell szembenéznie azzal a félelemmel, hogy a hatalomra kerülő szunnita iszlamisták elnyomásának áldozatává válik.

Szíriában azonban a helyzet korántsem oldódott meg teljesen; nagy kérdés, hogy a feszültségek mennyire tudnak majd enyhülni a jövőben.

Az új hatalom szintén nemzetközi elszigeteltséggel nézhet szembe, az ország gazdasága romokban hever, miközben Irán és Oroszország valószínűleg ugrásra készen fogják várni a pillanatot, hogy az új vezetés helyzete meginogjon, és esetleg vissza tudják helyezni a bukott diktátort, így még az sem teljes mértékig kizárható, hogy nem örökre búcsúzik a háborús bűnökkel vádolt korábbi szír elnök. Addig viszont sok víz lefolyik az Eufráteszen, az újdonsült hatalomnak lesz mit dolgoznia az országon, már ha nem robban ki a különböző frakciók között szinte azonnal a marakodás a nagyobb hatalomért. A polgárháború elmúlt évei alapján ez is benne van a pakliban.