Alfonzó, a bátor harcos, egy különleges összecsapásra készült a híres Festetitcs gróffal. Az izgalom a levegőben vibrált, ahogy a két ellenfél összecsapott a poros arénában. Alfonzó nemcsak erejével, hanem ügyességével is próbálta legyőzni a grófot, aki h

Markos György nosztalgiával idézi fel édesapja emlékét, miközben a színpadon betöltött bohózati és komikus szerepek gazdag palettáját is megosztja velünk. Az apja iránti tisztelet és szeretet áthatja meséit, melyekben a mulatságos pillanatok és a felejthetetlen karakterek elevenednek meg, tükrözve a színház varázsát és a humor erejét.

A krónikák tanúsága szerint 1940-ben vált igazán művésszé, országosan ismert és a közönség által kedvelt előadóvá. Művésznévvel is megtisztelte magát, hiszen abban az évben hunyt el XIII. Alfonz spanyol király, akinek nevét magára öltötte. Mögötte rengeteg kaland állt: a sport világában is sikeres volt, a Hortobágy legyőzhetetlen bikájaként emlegették, és egy alkalommal még Festetics gróf ellen is ringbe szállt. Eközben a világ számos pontját bejárta. Azonban a színpad volt az igazi otthona, ahol különleges színészi tehetsége révén a II. világháború borzalmait is túlélte. A munkatáborban akadt egy becsületes "keretlegény", aki nem erőszakkal, hanem emberséggel közelítette meg a helyzetet, segítve a munkaszolgálatosokat és így szólt hozzájuk: "Figyeljenek, emberek...!"

A mondat, amely örökre Alfonzóhoz kötődik majd.

- Mindig is vágytam arra, hogy olyan erős legyek, mint apám, mind testileg, mind lelkileg. De sohasem sikerült elérnem azt a szintet. Hozzá képest én inkább egy álmodozó, érzelgős férfi voltam, akinek a túlélés a frontról, 2000 kilométer távolságból, valószínűleg lehetetlen lett volna. Apám azonban megcsinálta - mesélte Markos György, miközben a múlt emlékei között merült el.

- Kevesen tudják róla, hogy február 29-én született. Úgy bizony, 1912 szökőév volt. Hihetetlenül erős kötelék volt közöttünk, s most, hogy magam is a szépkorúak életét élem, döbbenek rá, hogy mennyivel könnyebb lett volna minden, ha rá hallgatok. Bölcs volt, és most is a fülemben csengenek a mondatai. Sokszor emlegette, hogy ne keressük a bajt, jön az magától! Számomra ő egy legyőzhetetlen hadúr volt, ezért is éltem meg már 41 esztendősen valóságos tragédiaként a halálát. Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor egy reggel, 8 óra előtt néhány perccel benéztem a szobájába, és nem tornászott, ahogy mindig szokott, hanem ült az ágya szélén furcsa tekintettel, és halkan azt mondta: fiam, hívd a mentőt! Másfél órát vártunk a segítségre, miközben apám az infarktussal küzdött, és egyre rosszabb állapotba került. Néhány nappal később a Kútvölgyi Kórházban halt meg. De azóta sincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá.

A humorista így emlékezett vissza édes­apjára. Arra az Al­fon­zó­ra, aki egy sebesült orosz tiszt tolmácsaként ke­rült Sze­gedre, és ott lett belőle segédszínész. Később visszatérve Budapestre fellépett az utánozhatatlan bűvész, Rodolfo partnereként a fővárosi nagycirkuszban.

A következő fejezetekben számos színpadon tűnt fel, hogy végül a kamerák kereszttüzében is felejthetetlen élményeket nyújtson Bagamériként, valamint a különc Ványadt Ványadtovics Vinyovként. A bohózat és a komédia mestereként mindig képes volt megnevettetni a közönséget.

Egy német újságban egyszer azt írták apámról, hogy ő a mi korunk Chaplinje. Megadatott számomra, hogy a színpadon játszhattam mellette, és sokszor alig tudtam visszatartani a nevetésemet, mert valóban páratlan tehetséggel rendelkezett. A jelenetei ma is képesek felvidítani bárkit. Gyakran kérdezték tőlem, hogy miért csupán néhány bohózat fűződik a nevéhez. Ez is az ő szigorú elveknek való hűségének köszönhető. Emlékszem, régen a televízióban futott egy sorozat Nagy csaták címmel, és az egyik epizód alapján az derült ki, hogy a franciák szinte egyedül nyerték meg a világháborút. Apám úgy döntött, hogy megcsúfolja őket a nagyképűségükért. Készített egy saját vicces jelenetet, és persze izgatottan várta, hogy mikor kerül adásba. Ám amikor ez nem történt meg, elment a televízióba, hogy szembesítse a vezetőket. A válasz, amit kapott: "Alfonzó elvtárs, de hát ne bántsuk már a franciákat így...!" Apám bólintott, és azután soha többé nem lépett be a televízió épületébe - zárta gondolatait Markos György.

Alfonzó második gyermeke, Zsuzsa, 1995-ben hunyt el, életének 41. évében. István fia több mint két évtizedet töltött Kanadában. Érdekesség, hogy Alfonzó maga 1987. május 31-én távozott az élők sorából, 75 éves korában.