Jeanne d'Arc Mátészalkán: Egy különleges találkozás a történelemmel Mátészalka, ez a festői kisváros, nem csupán a maga szépségével és barátságos légkörével büszkélkedhet, hanem egy különleges eseménnyel is, amely a történelem egyik ikonikus alakját, Jea
Az állam, ahogy a hazai politikatörténet elmúlt négy évtizede is tanúsítja, ritkán felel meg Platón elvárásainak. Gyakran hiányzik belőle a négy erény: bölcsesség, bátorság, józan önmérséklet, és az igazságos uralom eszméje szinte teljesen elmarad. Ezzel szemben a polgárok által finanszírozott intézményrendszer gyakran a korrupt érdekek kiszolgálására épül, míg a "köz java" csupán üres frázisokban, a kétes hitelességű alkotmányok szövegében jelenik meg, csupán az idealisták megnyugtatására. Közismert tapasztalat, hogy az állam nem tudja hatékonyan védeni a rászorultakat, mivel sokszor éppen az állami túlkapások, méltánytalanságok és jogsértések teremtenek helyzetet, amely a segítségnyújtás szükségességét indokolja. Az Orbán-korszak tizenötödik évébe lépve fontos, hogy elgondolkodjunk azon, mit tehetnek a polgárok és szervezeteik, amikor állami károkozások sértettjeivé válnak. Milyen lehetőségeik vannak, ha alapvető jogaik megsértésére maguk a törvények adnak felhatalmazást az államnak?
Hírek: A KDNP elkötelezett a nyugati keresztény kultúra védelme mellett, ezért Hanusi Péter, Mátészalka polgármestere, egy levelet intézett Christian Estrosi nizzai polgármesterhez. A levélben felajánlotta, hogy a közigazgatási bíróság döntése alapján eltávolítandó szobrot szívesen elhelyeznék Mátészalka közterületén, ezzel is kifejezve a kulturális örökség iránti tiszteletüket.
A FIDESZ-KDNP által megálmodott francia keresztényüldözésnek nem ez az első szoboráldozata. Kocsis Máté, aki akkoriban a VIII. kerület polgármestere volt, már 2017-ben is jelentkezett, hogy befogadna egy II. János Pál-emlékművet, amelyet a breton Ploërmel községből kellett eltávolítani egy bírósági döntés következtében. Emlékezzünk, hogy a nizzai Jeanne d'Arc-szobrot is hasonló okok miatt távolították el. A közigazgatási bíróság 2017-ben a francia laicizmus elveit próbálta érvényesíteni, míg Nizzában a helyi hatóságok a szobor megrendelésekor figyelmen kívül hagyták a közbeszerzési törvény szabályait.
Ólmos, csúf napok. Rosszkedvünk telén növekvő aggodalommal szemléljük, hogy hová jutott és merre tart valaha szilárdnak vélt igazodási pontunk, a Nyugat. Hetek óta fekszik előttem, a kedvetlen asztalon a kép, amit egy internetes mémről másoltam. A Szabadságszobor nemes, koronás nőalakja kezébe temeti az arcát. Mögötte sötétlik az elmosódott Amerika. A fej fájdalmas ívben hajlik lefelé. Arra, amerre a fáklya aláhanyatlott.
Fel lehet-e még emelni azt az egykor ragyogó fáklyát, akár onnan, akár máshonnan? Először is érdemes elgondolkodnunk azon, hogyan jutottunk el a jelenlegi, nem éppen vágyott korszakhatárig. Ez nem csupán az amerikai Demokrata Párt híveit érinti, hanem mindannyiunkat itt, a Nyugat peremén, ahol a határok elmosódnak. A floridai ragyogás színhelyéről elérkezett hozzánk a dörgedelmes hiper-messiás, mégpedig már másodszor. E második eljövetel beteljesítette azt, ami régóta körvonalazódott a láthatáron: a Nyugat súlyos politikai válságát. Most pedig a kérdés az, hogy a megkezdődött pusztítás végül hoz-e magával megújulást. Képesek leszünk-e megőrizni a liberális demokráciát és a transzatlanti kapcsolatokat, hogy mindkét parton újraépíthessük a hidakat?
Karsai László cikkében (A Sorsforduló kálváriája, ÉS 2025. január 31.) azt írja egyebek mellett, hogy "A Kádár-rendszerben [...] kevés könyvet kellett betiltani, visszavonni a könyvárusi forgalomból, a könyvtárakban meg zárolt kiadvánnyá minősíteni. Erről gondoskodott a szerzők, szerkesztők öncenzúrája, a lektorok [...] és végül a kiadói szerkesztők, vezetők ténykedése." Fölsorol itt Karsai három betiltott könyvet, egy negyedik, az édesapja, Karsai Elek és Somlyai Magda által szerkesztett Sorsforduló című forráskiadvány (Budapest, 1970) társaságában.
Most egy olyan történetet szeretnék megosztani, amely bár párhuzamot mutat más esetekkel, mégis sajátos vonásokkal bír. Ezúttal nem betiltásról vagy cenzúrázott kiadványokról esik szó, hanem egy olyan jelenségről, amikor a megszokott erőszakos módszerek alkalmazása lehetetlennek bizonyult. A téma a Magyar Nyelv Értelmező Szótára, amely egy héttagú sorozatban készült (Akadémiai Kiadó, 1959-1962). Az első két kötetet úgy módosították, hogy azok a lényegi tartalmuktól megfosztva, egyfajta hamisítványként jelentek meg, mintha csupán egy egyszerű utánnyomás történt volna. A harmadik kötetre azonban már nem volt szükség hasonló manipulációkra, mivel az ideológiai ellenőrök és a lexikográfusok közötti együttműködés már a legszigorúbb keretek között zajlott, így a kiadványok tartalma szervesen illeszkedett a hivatalos narratívába.
Az Értelmező Szótár az MTA Nyelvtudományi Intézetében készült 1950-től 1962-ig, akkor jelent meg az utolsó, hetedik kötete. Akkoriban Magyarországnak, szinte egyedülállóan az európai nemzetek között, nem volt még kielégítő méretű értelmező szótára, amely nyelvünk egyes szavainak jelentéséről, használati köréről és lehetőségeiről, leggyakoribb kapcsolási formáiról hiteles és részletes tájékoztatást adott volna. A szótárszerkesztőséget Országh László szervezte meg, harmincnál több félretett, mellőzött értelmiségit gyűjtött össze az 50-es évek elején, megtanította őket a szótárírás csínjára-bínjára, kenyeret adott néhány tucat kenyértelennek, és szótárat minden magyarnak. Az Értelmező Szótár amikor megjelent, hatalmas űrt töltött be a magyar lexikográfiában, korszakalkotó mű, megjelenése óta nélkülözhetetlen forrása minden magyar egynyelvű és két- vagy többnyelvű szótárnak.
