Ki áll mellettünk az úton?

Mostanában a szabadidőmben bútorszerelésbe fogtam az újonnan lerakott padlón, négykézláb dolgozva, miközben politikai elemzők vagy éppen maguk a politikusok összefoglalóit hallgatom az elmúlt napok eseményeiről. Mert fontos, hogy naprakész legyek. Soha nem árt óvatosnak lenni!

Este, félholtan, a még üres szoba egyetlen ülőalkalmatosságán Karel Roden talál rám, Ján Masaryk megformálójaként. Története az 1937-1938-as évek sűrűjébe vezet el minket, ahol a müncheni egyezmény mögötti háttéralkukra nyerhetünk betekintést. "Ki áll ki mellettünk? Miért hagyjuk, hogy mások döntsenek a sorsunkról, a fejünk felett?" - hangzik el többször is a filmben, miközben a diplomatát már a pszichiátriai intézmény falai között találjuk, képtelen elviselni a létezés terheit. Elhunyt édesapja emlékének fájó súlya nehezedik rá, miközben a múlt árnyai között bolyong.

Féktelen párhuzamok indulnak el bennem a látottak nyomán, kezdve a nagyhatalmaktól, az ország vezetőitől még lejjebb, egészen az önkormányzatokig. Ami fent nagyban, az odalent kicsiben zajlik, ugyanaz az arrogancia, az itt élők igényeinek figyelembe vétele nélkül. Populista döntések, amelyek elszenvedői sosem a döntéshozók. Az egyik helyi önkormányzati ülést követően, megköszönve a naprakész tudósítást, az egyik olvasó hozzáteszi: "Gondolom, nehéz volt semleges hangnemben írni a történésekről". Sosem könnyű. Aki nem jár ki újságíróként rendszeresen terepre, nem szán időt arra, hogy egy-egy csoportosuláshoz csatlakozva érteni próbálja a félelmeiket, az csak a száraz, puszta tényekre szorítkozhat - mondván: miért harcolnak egymással odalent, amikor odafent a jelenlegi kormány egyáltalán nem támogatja a megújuló energiaforrások felhasználását? A helyieknek azonban elsősorban az fáj, hogy miért ír alá együttműködési szerződést a beruházóval a község vezetése, amelynek bizalmat szavaztak. Miért most kérik, hogy referendumban fejtsék ki véleményüket, és miért nem akkor kérdezték őket? A bizalomról szól a történet, és a helyi közösség érdekeiről, aggodalmairól. Az ülésező vezetők és a közönség sorai közé húzott székeken a következő felirat állt: diszkrét zóna. Az MI készségesen magyarázza: olyan magánéletet biztosító, ideiglenes vagy állandó tér, amelynek célja a bizalmas eljárások elvégzése. Miért nem védi manapság ugyanilyen "diszkrét zóna" például a konszolidáció járma alatt roskadozókat? Az alkotmány újbóli módosításakor miért nem kerülnek "diszkrét zónába" azok, akik mássággal élnek, akiknek megkülönböztetés helyett - épp ellenkezőleg - még inkább a közösségünk részévé kellene válni? Amit nem értünk, amitől félünk, azt kordonok mögé zárjuk. Nem megoldás, amikor számításból vagy tudatlanságból "védett zónába" menekülünk ahelyett, hogy a karunkat nyújtanánk a másik felé.