Kiss Noémi: Futok a Margit-szigeten, elérkezett a nagyhét. A fák már kezdik bontogatni rügyeiket, a levegőben érezni a tavasz ígéretét. A futás ritmikus lépteim mellett a város zajai elhalványulnak, csak a természet hangjai maradnak. A Duna partján szalad

Az ismerős zene a fagyos, repedezett sziklák titkos rejtekéből származott, mintha a hegy saját emlékeit suttogta volna el a szélnek.

Futok a Margit-szigeten, szedem a lábam, tavasz van. A Duna felől még fagyos a levegő, hullámokban érkezik. Jönnek a kolostorromok, Margitra gondolok, ahogy a kútból kiszedik egy apácatársnőjét a legendában, aztán ahogy tetvesen, agyonhordott rongyaiban visszatartja az árvizet. Menti a társait. Van benne lemondás, áldozat, szegénység.

Nagyhét van, és ilyenkor az ember csendesebb, mint a szél fújta őszi levelek. Nem eszik, nem pihen, és a szavak is elmaradnak.

Futok tovább. Sokáig nem értettem, mi is az a húsvét. Szocialista iskolába jártam, ahol úttörőnyakkendőt viseltünk, és a kisdobos síp hangja kísérte az alsós tanárok lépteit.

Nincs Isten, ezt mondta az irodalomtanár. Akkor mi van? Semmi. A boldog jövőről beszélt, az ötéves tervről.

Futok tovább. Emlékeim között ott lebeg egy hittankönyv, amelyben először Krisztust láttam megrajzolva. Kisdedként jelent meg előttem, ártatlan és tiszta, majd a következő oldalon már egy sovány férfi körvonalai bontakoztak ki Jeruzsálem szívében, szamárháton. Aztán jött a valóság, a csont és vér, ami mindent elmondott róla.

Futásom folytatódik. A futókörön szögek és kövek hevernek szétszórva.

Kisgyerekként léptem be először a templom küszöbén, és azonnal éreztem, hogy valami különleges van a levegőben. Egy vidéki kisváros kápolnájában, ahol a falak sárgán penészesedtek, találkoztam Krisztussal, akit szögekkel feszítettek a keresztre. A térben egy kőváza állt, benne egy rózsa meredt előre, mintha az életet akarta volna képviselni a lehangoló környezetben. A falakon poros női szentek néztek rám, megrepedt kerámiaszobrok, akiknek arca a múlt fájdalmát őrizte: József, Szűzmária, és egy dagadt kisbaba. Az első hittankönyvemet a tanító nagymamámtól kaptam, aki már nem használta, mert az iskolájában akkoriban nem tanítottak hittant. A könyv lapjai elhasználódtak, lekváros és kávéfoltos nyomokat őriztek, a betűk pedig már-már őskorinak tűntek, ahogy a mami mondta. A Margit-legenda, amelyet olvastam, egy rongyokkal borított női alak története volt: önkínzás, önlefokozás, a világból való kilépés, szerelem, szenvedély és gyönyör. Ragaszkodás és csökönyösség jellemezte, de ami a legfontosabb volt, az a bocsánatkérések sorozata, a földre zuhanás pillanatai, amelyekkel az emberi lélek mélységeit kutathattuk.

Futásom folytatódik, és végül eljutok a kolostor romjaihoz. A sírja mellett egy vázában liliomok nyílnak. Itt, a Nyulak szigetén, Margit egykor élt.

Futok, fáj a vádlim, a tüdőm, nem szabad gyalogolni, futni kell és célba érni.

A Duna partjáról fújó hideg szél átfújja a levegőt. Futok, a lábaim szinte a földet sem érintik, nem engedem meg magamnak, hogy megálljak.

Az apácaság örömei és fájdalmai már gyerekkoromban ismerősek voltak számomra, bár csupán képek révén. Soha nem jutottam igazán közel hozzá, legalábbis nem olyan értelemben, ahogy Margit értelemben megélhetném – hogy napokon, heteken át figyeljem, és a csend mélységében ráleljek. Végül azonban mégiscsak sikerült ezt az élményt átélni.

Futok újra, egyre előrébb. Minden egyes lépés egy újabb próbatétel.

A tüdőm zihál, mint egy régi síp, miközben mögöttem angolok vágtatnak.

Nem félek. Vágyom rá, hozzá akarok érni a sebeihez. Megtapintani, ölelni. Felboncolni és a szívébe látni. Óvatossággal, sőt, néha ragaszkodó szenvedéllyel szeretni. Pedig taszíthatna. Hányingerem lehetne tőle.

Futok, miközben a világ körülöttem elmosódik, és úgy érzem, mintha a lelkem is kiszakadna. De nem adom fel, tovább kell haladnom, fel kell állnom, és újra futnom kell.

Nem éreztem félelmet, mert biztos voltam benne, hogy Margit a legkiválóbb irodalom. Friss, mai, hétköznapi és megfoghatatlanul erőteljes. Mély szakadékok rejtőznek a sorai között, szenvedés és drogok árnyékában. Ő egy modern női szent, aki velünk él, köztünk jár.

Futok, szívem dobbanása kísér, amíg a lélegzetem tart, keresem, suttogom a múlt titkos meséit:

Aszkézis. Szavak nélkül létezett, nevetés helyett csendet választott, büszkeség helyett alázatot érzett, és az álmot is elhagyta.

Keresztfa A keresztfát mindig megsiratta. Boldogan lángolt ima után az arca.

Tűz ima közben a feje lángra lobban.

Ima Soha Margit a dormitóriumon kívül nem akart lenni, az ágya mellett is folyton imádkozott.

Munka Ebéd után takarított, szótlanul, némán dolgozott, a legalantasabb munkát.

A böjt ideje alatt a szűz lelkében egy különös vágy ébredt a szerelem iránt. A szabályok szigorú betartása, a szenvedés és a böjtölés kihívása mind-mind próbára tette erejét, ám ő eltökélten küzdött a célja érdekében. Ahogy a napok teltek, teste egyre inkább megfogyott, csontjai kiálltak, de lelke mélyén a szerelem iránti vágy fénye sosem hunyt ki.

Titkos kar Valamikor a Szent Kereszt oltára előtti karban imádkozott, máskor az ő titkos imádkozó helyén a karban; máskor pedig az ablaknál állva, nézi Krisztusnak szent meztelen testét nagy ájtatossággal és nagy siralmakkal.

Passió A szentséges szűz Iudica vasárnaptól fogva nagyszombatig mindennapon felolvastatja a passiót, Krisztus kínját, és hallgatja nagy ájtatossággal és siralommal lábon állva. Annyira gyötri magát húsvét előtt a két hétben, olyan nagy alázattal, hogy az Úristen a feszületnek ő képében megjelenik neki.

Lábmosás Nagycsütörtökön megmossa az apácák lábát igen nagy alázatossággal. Mind a hetvenet, akik a klastromban vannak. És nemcsak a szororok lábait mossa meg, a szolgálóknak is megmossa a lábukat nagy alázatossággal és ájtatossággal és nagy siralommal. Térden állva megy egyik szoror lábától a másik szoror lábához. Megmossa a talpakat és megtörli a fejkendőjével, aztán mindet megcsókolja, utána ezt a fejkendőt viseli. Margit minden évben mosni akarja a lábakat, a priorissza, az elöljáró örömmel hagyja neki ezt a tevékenységet.

Boldog, amikor az arca mindig ragyog, és a Krisztus keresztnél imádkozás után őszinte mosolyra derül.

Titokban figyelik, és elzárják őt a közösségtől. A nővérek mindig feszülten hallgatják, ahogyan Margit hangosan fohászkodik. Minden szót jelentésük van, és azonnal értesítik a priorisszát.

Öltöztetik Hangosan, visítva imádkozik, és mikor az apácák ezt látják, hitetlenkednek. Margit feje úgy kihül, olyan hideg lesz a hangos imától, hogy több ruhával fedi majd be a fejét. Ima után ájultan fekszik órákon át.

Képes arra, hogy másokat is inspiráljon, miközben szenvedélyesen kiáltva fordul a mennyeihez. Hangja tele van eltökéltséggel és mélységgel, mintha minden szava egy új világ kapuját nyitná meg.

Kritikus Meginti a szororokat a fráter, hogy éljenek az evangélium szerint. Margit a példakép.

A mocskos, bűzös ruháját, tele szennyeződésekkel és undorító foltokkal, a Duna vizébe meríti.

Seper Takarít, megmossa a betegeket, leprásokat gyógyít, közönséges szegényeket etet, mikor sok a betegség, hányásokat mos fel. A maradékot feleszi a földről.

Jóságos Tökéletes, sose haragszik apácatársaira, az elöljáró utasításait mindenkor betartja és elsőként tartja be.

Futok, megállok, vége a távnak, lefekszem a fűbe, nem kapok levegőt, lángol a fejem, sípol a tüdőm, tűz a nap, ezer szög szúrja az oldalam, meghalok... Aztán lesz feltámadás is.

A szerző egy sokoldalú tehetség, aki íróként, kritikus szemlélettel és műfordítóként is hozzájárul a kultúra gazdagításához.

Ez a cikk az ÖT és az Index közötti együttműködés eredményeként került fel oldalunkra. Ha tetszett, kérjük, ossza meg, írjon véleményt, vagy ha még több hasonló tartalomra vágyik, látogasson el partnerünk, az ÖT weboldalára!

A véleménycikkek nem mindig tükrözik az Index szerkesztőségének hivatalos álláspontját.