Természetesen! Íme egy egyedi változat a "Csókatánc az asztalon" című műről: --- **Konok Péter: Csókatánc az asztalon** Egy szoba közepén, az asztal körül, különös élet zajlik. A fények lágyan táncolnak, ahogy a napfény beszűrődik az ablakon, és a leve

A visszatérő kérdés, ami szinte már klisének számít: amikor egy politikusról, hírességről vagy akárki másról negatív véleményt formálok, mindig akad valaki, aki megkérdezi: "És te mit tettél le az asztalra?!". Macskás emberként ez a helyzet nem olyan fekete-fehér; a normális emberek számára az asztal csupán egy asztal, de nálunk, ahol a macskák uralkodnak, inkább harctér és csatatér, tele orvtámadásokkal és bekerítő hadműveletekkel. Itt a "missing in action" kifejezés különös értelemmel bír, hiszen a macska állandóan nyomoz, és sosem tudni, mikor tűnik el egy újabb játék. A "köz asztala" is hasonlóan elhasználódott metafora, tele csorba tányérokkal és műanyag kockás abroszokkal, ahol a választási krumplileves mindenféle ízben, de egyetlen lényeggel várja a gyanútlan vendégeket.

Nem vagyok biztos benne, mi fekszik az asztalon. Talán csupán egy emlék, egy gyermeki álmom maradványa. De még az is eltűnt idővel, mint a homokóra homokja.

A csókafiókát a Pap Józsi hozta. Szikár, ínas fickó volt a Pap Józsi, az ember nem nézett volna ki belőle sok szívjóságot, főleg, mikor nekidühödött, mert olyankor a fél kocsmát kipakolta. De amúgy - két nekidühödés között - kifejezetten szelíd volt, mondhatni, jólelkű.

Korán reggel, mielőtt a nap még teljesen felkelt volna, Pap Józsi elindult az Ancsa kisboltjába. Az elhatározása világos volt: be kell szereznie néhány alapvető dolgot – sört, kenyeret, a horgászathoz szükséges kukoricát, és persze egy májkrémkonzervet, de csak is marhamájast, mert az "bikacosabb ízű", ahogy ő mondta. A Nagyakadóra készült, ahol süllőt szeretett volna fogni, és talán még angolnát is, amiért a horgászok sokat panaszkodtak, de azért a tányérjukon szívesen látták. A kisbolt elérése nem volt unalmas; a Kiserdőn keresztül vezetett az útja, ami sokkal izgalmasabb volt, mint a betonon járkálni. Pap Józsi igazi ösvényfelfedező volt, aki szerette a bozótokat és az ismeretlen kis ösvényeket. A természetben mindig új kalandokra vágyott. Visszafelé sétálva azonban megakadt a szeme egy bokor alatt. Ott zörgött és nyikorgott valami, amit először kismacskának nézett, de ahogy közelebb lépett, látta, hogy egy csókafióka bújik meg benne. Azonnal eszébe jutott, hogy ezt a kis rusnya madarat nem hagyhatja magára. "Mi lesz vele, ha itt hagyom?" – tűnődött. Még repülni sem tudott, talán enni sem, szóval úgy döntött, hogy segít rajta. És ekkor már tudta, hogy én leszek az, aki majd foglalkozik a kis fiókával, hiszen mindig is számíthat rám, ha állatokról van szó.

Kilencéves voltam, és a Ponty utca meg a Horgásztanya környékén közismert állatbolond. Mikor nem a haverokkal kódorogtam a végtelen, sárga nyárban, a nádast jártam befőttesüvegekkel, füzetbe írtam a szigszalaggal gondosan megjelölt éticsigák napi útvonalait (az éticsigák meglepően mozgékony állatok, néha órákba telt, míg megtaláltam az összes megfigyelt példányt), bogarakat fényképeztem remek Skolnyik fényképezőgépemmel (a fotók mind értelmezhetetlenek lettek, mert a Skolnyik fényképezőgép egyszerűen nem arra volt kitalálva, hogy bogarakat fényképezzenek vele), az Irma néni (a horgásztanya gondnoka és lelke) által istápolt bohém macskakolónia tagságával haverkodtam, vagy jókora moszatokat bányásztam elő a csónakkikötőből, hogy mindenféle izgő-mozgó életet keressek bennük, az ékszerszerű üvegangolnáktól a riasztó víziskorpiókig. Szóval éppen olyan furcsa kisgyerek voltam, akire a Pap Józsi szerint egy efféle elárvult madárgyereket bízni lehetett.

Valóban egy furcsa kis madár volt, akinek a külseje messze elmaradt a szépségtől. Bicegve állt, félelemmel teli szemekkel, tollai kócosan meredeztek. Június hónapját írtuk, és abban a pillanatban még fogalmam sem volt arról, hogy az egész nyaram már meg van tervezve.

Egy tágas faláda került a látókörömbe, amelynek oldalára szúnyoghálóból ügyesen készített szellőzőt illesztettünk. Itt talált otthonra egy csóka, akit azonnal azonosítottam, bár akkoriban még a könyvek jelentették az egyetlen forrást a madarak világának megértéséhez. Ekkor kezdtem el felfedezni, hogy mit is fogyaszt ez a különös lény: mit iszik, mit eszik, mi a kedvence. Az ivás viszonylag könnyű feladatnak bizonyult; annyira belemerültem a természet megfigyelésébe, hogy tudtam: a madarak legfőbb itala a víz. Tejet vagy kakaót nem kívánnak, és nagyanyám finom, híres barackpálinkáját is messze elkerülik. Csicsó, ahogyan elneveztem, lelkesedéssel ivott a szemcseppentőből. Az evés terén azonban már bonyolultabb volt a helyzet. Szerencsére a csókák rendkívül rugalmas táplálkozású madarak, és mint kiderült, gyakorlatilag mindent elfogyasztanak. Valamikor ránéztem a Wikipédiára, hogy mit állítanak róluk, és jót mulattam az "opportunista mindenevő" kifejezésen. Ez akár egy politikai kategória is lehetne, de a csókák - bár társas lények - meglehetősen anarchikus természetűek. Közösségeikben van valami rangsor, de ezt rendszerint hangos civakodás kíséri, mintha fittyet hánynának a hierarchiára.

Hosszas próbálkozások után kiderült, hogy Csicsónak alapvetően két kedvenc étele van: a kertünkben lévő szomorúszeder fán növő feketeszeder (ebből volt jócskán, hetekig úgy nézett ki a veranda, mint valami durva horrorfilm forgatási helyszíne, csupa vörös folt, vérszínű cafatok), illetve a háromszögű kockasajt (szerintem ez olyan szép, hogy "háromszögű kockasajt", valamiféle szabadságot ad a kétszerkettő szigorú józanságával szemben, ahol a kocka nem lehet háromszögű), abból is a sonkás.

Teltek a hetek, a nyár egyre inkább magára öltötte izmos formáját. A napjaimat részben a víz hűvös ölelésében töltöttem, részben pedig Csicsó, a madaram, repülésre oktattam. Furcsa helyzet volt ez, hiszen magam sosem tapasztaltam meg a repülés örömét, de az elképzeléseim a levegőbeli szárnyalásról határozottak voltak. Ha valaki olvasta Miéville Perdido pályaudvarát, talán sejti, hogy milyen szürreális elképzelések kavarogtak a fejemben. Csicsónak viszont nem volt fogalma a repülésről, legfeljebb a génjeiben hordozta valahol, ám szárnyai voltak. E két adottságot kellett valahogy összehangolnunk. A kertünkben, ha valaki véletlenül benézett, valószínűleg megdöbbenve láthatta, ahogy egy lelkes, de kissé ideges kisfiú egy hasonlóan lelkes, de még inkább zavarodott madarat dobál. Néhány nap elteltével a kisfiú, már fáradtabban, egy partvissal próbálta felemelni a madarat a levegőbe, mint ahogyan Szabadságszobor tartja a fáklyáját. Aztán hirtelen kirántotta a partvist a madár alól, aki ijedten rikácsolva szállt a fűbe. Egyre messzebb és messzebb. Végül, egy szép napon, Csicsó felvitorlázott az almafára, és nem volt hajlandó lejönni. A kisfiú, akinek nem kellett volna ennyire dühösnek lennie a korához képest, csúnyán káromkodva mászott utána, hogy megmentse. Amikor már majdnem elérte, a madár felrikkantott, majd elegánsan levitorlázott a fűbe, ahol sonkás kockasajtot követelt magának. Mindketten megdolgoztunk érte, de Csicsó hamarosan már ügyesen repült, és a nyár varázsa felettébb örömtelivé tette ezt a különös együttműködést.

Onnantól kezdve minden lépésemet figyelemmel kísérte. Amikor úszni indultam, állandóan aggodalommal nézett rám, vagy éppen a fejemre szállt; ilyenkor, izgalmában, gyakran egy kis baleset is történt - a sok szeder, amit csipegetett, szőkés hajam furcsa, kékes árnyalatot kölcsönzött, így afféle punkos előfutár lettem Aligán, ahol akkoriban még senki sem találkozott ezzel a stílussal. Ha a vasút alatti erdőben barangoltam, fáról fára repkedett utánam, mintha csak a legjobb barátom lett volna.

Úgy érzem, hogy őt egyszerre látta falkavezérként, anyaként és a kockasajtok végtelen kincsesládájaként.

A falka tagja volt még nagyanyám is. "Vidd már el azt a büdös madarat!", kiabálta borsólevesfőzés közben, de ha azt hitte, nem figyelek, frissen kifejtett zsenge cukorborsóval cselezte ki a helyzetet, és megkényeztette Csicsót, aki elégedetten kotyogva ült a vállán, időnként megcsipkedve a fülbevalóját. A falkához tartozott Bütyök is, a fekete tacskó, akit Csicsó mindig az őrület határára sodort. Bütyöknek meg volt parancsolva, hogy nem bántja Csicsót ("A mi madarunk!", jelentettük ki határozottan), így próbálta figyelmen kívül hagyni a madár csínytevéseit. Csicsó pedig ezt ki is használta. Gyakran láthattuk, ahogy Bütyök peckesen, talán túlzottan is büszkén sétál, miközben Csicsó a nyomában száguld, csőrében a kutya farkának végével, a szemeiben a csíny és a szórakozás lángjával.

Csicsó lopott. Szinte mindent. Tendereket nem nyert ugyan, és a közpénz sem érdekelte, de odavolt a kávéskanalakért, aprópénzért, bizsukért, öngyújtókért, sztaniolpapírokért, mindenféle apróbb, színes vagy csillogó tárgyért. Ezeket gondosan a fészkébe gyűjtötte - ekkor már nem a ládában lakott, a kertben lévő hintaállvány tetejére eszkábáltunk neki összkomfortos odút -, én pedig esténként kiürítettem az aznap elszajrézott holmikat, és mentem egy kört a Horgásztanyán, hogy kinek mije hiányzik. Mikor az öreg Cecei Bélának valaki megbugázta a szákjából egy kétkilós pontyát, rögtön ránk terelődött a gyanúja. "Te, gyerek - mondta gyanakodva, kissé borízű felhanggal -, csinálj már valamit azzal a francos sasoddal!" Végül sikerült meggyőznöm, hogy Csicsó nem igazán boldogulna egy kétkilós ponttyal, és inkább azt kéne megnézni, hogy melyik olyan sumák főz éppen halászlét, aki napok óta ki se ment a vízre. Azért adtam az öreg Ceceinek egy potya öngyújtót, aminek örült, bár nem is dohányzott, de valahogy úrias dolognak érezte.

Csodás nyár volt (akkoriban valahogy minden nyár varázslatosnak tűnt), de lassan megérkezett az ősz, a hazautazás, az iskola kezdetének ideje. Meggyőztem a szüleimet, hogy Csicsó remekül fogja magát érezni Kőbányán, a kis másfélszobás lakásunkban, csupán annyira van szükség, hogy legyen elég kockasajt. Aztán augusztus végén, egy estély vihar közeledett, és a Zártterület (ma Club Aliga, de akkor még pártüdülő volt) löszfalai fölött egy hatalmas csókacsapat jelent meg, hogy ott ugráljanak, bukfencezzenek és táncoljanak a szélben. Reggel, amikor felébredtem, Csicsót nem találtam a fészkében.

A nyár utolsó napjait azzal töltöttem, hogy kockasajtokat tartottam a fejem fölé, miközben Csicsót hívtam. Hiába, nem tért vissza, és bár a szívem mélyén mélységes szomorúság tombolt, valahol mégis beláttam, hogy talán így van rendjén. Minden barátságunk ellenére Csicsó sosem volt az a tipikus szobamadár. Miután együtt tanultunk meg (bár inkább külön-külön, én csak a háttérből figyeltem) repülni, már csak saját akaratából maradt velem – na meg a sajtért, nagyanyám ízletes borsójáért és azért, hogy kicsit bosszantsa Bütyököt. Végül azonban visszatalált ahhoz a csapathoz, ahová igazán tartozott, mielőtt még a fészekből kiugrott, vagy ki tudja, mi is történt vele – a viharos szélben kacagó, bolondozó csókák társaságába, hogy végre élvezhesse az igazi csókaéletet.

Egy csóka akár húsz évet is megélhet, és én még sok évig nyaranta, ha Aligára mentem, titkon abban reménykedtem, hogy Csicsó magától értetődően a vállamra száll, ahogy szokott, gyengéden a fülembe csíp, és halkan nyikorogva sajtot követel. Sőt, egyes források szerint még egy ötvenéves csóka sem világcsoda, szóval akár... hagyjuk. A bamba reménykedés politika, én meg most nem akarok politizálni.

Közben megöregedett a Pap Józsi, már nem jár le a vízpartra pecázni, elment az öreg Cecei, Ancsa kisboltja pedig régen bezárt. A Kiserdő helyén most teniszpálya és medence áll, de az is már régóta elhanyagolt. Rendszert váltottunk, Kádár is eltávozott, még a koponyáját is eltulajdonították (de a krumplileves megmaradt), a lángos ára pedig az egekbe szökött; ráadásul az a klasszikus sonkás, háromszögletű kockasajt, amit Csicsó annyira imádott, már nyomát sem mutatja. Én meg felnőttem, de nemcsak hogy felnőttem, hanem átléptem egy új korszakba.

De azért, mikor megkérdezik, hogy "És te mégis mit tettél le az asztalra?!", néha kedvem lenne azt mondani: "Megtanítottam repülni egy madarat". Persze, ettől még nem lett olcsóbb a kenyér, világbéke sem lett, és én továbbra sem tudok repülni, mert hát - lássuk be - önmagukban szart sem érnek ám az elméletek.