Kétségbeejtő beszélgetés egy édesanyával, aki elvesztette kisbabáját: az a fájdalom és szenvedés, amin a kórház falai között átélt, szavakkal nehezen kifejezhető. Minden egyes pillanat mély nyomot hagyott benne, és a története rávilágít arra, hogy a veszt

Mónika egész életében arra készült, hogy anya lehessen, boldogsága határtalan volt, amikor megtudta, kisfiút hord a szíve alatt. Hunorról egy magzati korban végzett vérvizsgálat során derült ki, hogy van esély rá, hogy Down-szindrómával születik majd. Az anyukáját ez nem rettentette el, így is akarta őt, méghozzá a világon a legjobban. A 30. héten indult be a szülés. Hunor világrajövetele után az orvos kioktató stílusban kérte számon Mónikán, várandósként miért nem csináltatott amniocentézist, vagyis magzatvízvételt, mert így most világra hozott egy Down-os gyereket. Majd közölte a frissen szült anyával, ha gondolja, hagyja a kórházban a gyerekét. Hunor és Mónika megpróbáltatásai itt még közel sem értek véget. Nehéz szavakat találni arra, amiket ezután át kellett még élnie az édesanyának és kisfiának.