Az európai gázpiac jelenlegi helyzete rendkívül izgalmas és sokszínű. De hogyan alakult ki ez a helyzet, és mik a fő tényezők, amelyek befolyásolják az árakat? E kérdések megválaszolása elengedhetetlen ahhoz, hogy megértsük a mögöttes dinamikákat, amelyek
Üdvözöljük az "On the Other Hand" rovatban, ahol a Portfolio vélemények kapnak teret. A cikkek a szerzők egyéni nézeteit tükrözik, és ezek nem mindig tükrözik a Portfolio szerkesztőségének hivatalos álláspontját. Amennyiben szeretné megosztani gondolatait a témával kapcsolatban, kérjük, küldje el írását a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent írásokat itt találja.
Előző írásomban bemutattam, hogy a gázkor kezdetén a kémiai úton, gázgyárakban előállított gáz (leánykori nevén: légszesz) a felhasználási helyekhez közel, főleg a városokban került fejlesztésre és csupán rövid távokon kellett azt elosztani a nagyfogyasztó vállalatok, illetve a közvilágítás céljaira. Ennek megfelelően a gáz árát az ún. "komplementer" (műszakilag / technológiailag esetlegesen helyettesítésre alkalmas) termékek ára, a gáz fejlesztésére használt alapanyag ára, a technológia (gázgyár) beruházási költsége, és egy rövid elosztói hálózat létesítési költsége határozták meg. Ráadásul, a gázipari pionírok korában a fogyasztók jellemzően hosszútávú átvételi szerződést kötöttek a termelővel, tehát a beruházó meglehetősen biztosra ment befektetett pénze megtérülését illetően.
A mai gazdálkodók 99%-a valószínűleg örömmel üdvözölné egy ilyen megtervezhető és nyugodt időszak visszatérését!
Ez a - kisebb-nagyobb gázgyári robbanásoktól eltekintve szinte idilli - helyzet a 19. század végén és a 20. század elején kezdett megváltozni. Ekkor indult hódító útjára a kereskedelmi méretű földgáz kitermelése, amelyet az olajtermelőktől és kőolajfinomítóktól átvett új technológiák tettek lehetővé. E folyamat első lépései az Egyesült Királyságban és Németországban zajlottak, majd Olaszországra is átterjedtek, végül pedig a volt Osztrák-Magyar Monarchia területein, különösen Lviv (Lemberg) és Kárpátalja térségében bontakoztak ki.
A földgáz hasonló tulajdonságokkal rendelkezett, mint az addigi légszezsz (tökéletes komplementer): nagy mennyiségekben és olcsón kezdett rendelkezésre állni. A kitermelésben érdekelt befektetők hamar meglátták, hogy piacuk szinte a végtelenségig bővíthető, ha a kitermelés helyéről a gázt a szintén fejlesztésnek induló csővezetékes technológiával nagy mennyiségben, és magas üzembiztonsággal tudják kínálni a Felhasználóknak. Létrejött tehát a Termelés és értékesítés mellett a Szállítás.
Itt érdemes egy kitérőt tenni, mert elérkeztünk egy nagyon fontos lépcsőhöz! Az nem igényel különösebb magyarázatot, hogy a viszonylag sűrű, cseppfolyós nyersolaj és feldolgozott, de még mindig folyékony halmazállapotú termékei már a kor műszaki színvonalán is gazdaságosan szállíthatók - így a 19. század végére megjelentek az kőolajszállító vitorlások (ki ne olvasta volna a Moby Dicket - hiszen a bálnavadászok is tartályokba olvasztották a bálnaszalonna zsírját a szállításhoz).
A mai szupertankerek megjelenése még várat magára, de a második világháború idején egy jelentős átmeneti időszak bontakozott ki. Ebben a korszakban a szövetséges hadseregek üzemanyag-ellátásában kulcsszerepet játszottak az úgynevezett T2 hajók, melyek a későbbi tartályhajók elsődleges előfutáraiként szolgáltak. Ezek a hajók átlagosan 16 500 DWT (deadweight tonnage, azaz teherbírás) kapacitással rendelkeztek, és a háború alatt körülbelül 500 (!) példány készült belőlük. A gyártásuk a már történelmivé vált Bethlehem Steel, a Federal Shipbuilding and Drydock Company, a Newport News Shipbuilding és a Sun Shipbuilding & Drydock Company hajógyáraiban zajlott, amelyek mára szinte teljesen eltűntek az amerikai hajógyártás színteréről. A T2 hajók fektették le a későbbi tanker és az 1970-es évek szupertankereinek technológiai alapjait, miközben hozzájárultak az európai kontinens széleskörű fogadóinfrastruktúrájának fejlődéséhez is.
Az európai olajterminálok fejlődése: Új kihívások és lehetőségek Az európai olajterminálok fejlődése az utóbbi évtizedekben figyelemre méltó ütemben zajlott, tükrözve a globális energiaszükségletek változásait és a fenntarthatósági törekvéseket. A legnagyobb terminálok nem csupán az olajkereskedelem központjai, hanem kulcsszereplők a kontinens gazdasági és politikai életében is. Az iparág modernizációja, amely magában foglalja a digitális technológiák integrálását és a környezeti lábnyom csökkentésére irányuló intézkedéseket, új dimenziót ad a terminálok működésének. Az automatizált rendszerek és a mesterséges intelligencia használata révén a hatékonyság növelése és a költségek csökkentése válik lehetővé. Másrészt a zöld energia térnyerése is komoly hatással van a hagyományos olajterminálok jövőjére. Az iparági szereplők egyre inkább arra törekednek, hogy alkalmazkodjanak a megújuló energiaforrásokhoz, és integrálják azokat a meglévő infrastruktúrába. Ez a változás nem csupán a versenyképesség megőrzése miatt szükséges, hanem a globális klímaváltozással kapcsolatos felelősségvállalás jegyében is. Összességében a legnagyobb európai olajterminálok fejlődése izgalmas és kihívásokkal teli utat jár be, ahol a technológiai újítások és a fenntarthatósági célok egyaránt középpontban állnak. A jövő kulcsa a rugalmasság és az alkalmazkodás képességében rejlik, amely lehetővé teszi, hogy ezen terminálok továbbra is meghatározó szereplők maradjanak az energiaszektorban.
Rotterdam, Hollandia, egy város, amely gazdag történelemmel büszkélkedhet, különösen kikötője kapcsán. A rotterdami kikötő évszázadok óta fontos szerepet játszik a nemzetközi kereskedelemben, de a modern olajterminálok többsége a XX. század második felében alakult ki. Az 1960-as évekre Rotterdam már jelentős olajfinomító kapacitásokkal rendelkezett, ami hozzájárult ahhoz, hogy ma a kontinens legnagyobb kikötőjeként és a világ egyik legfontosabb olajkereskedelmi központjaként ismerjék el. Évente több mint 400 millió tonna árut kezel, aminek jelentős része kőolaj és olajtermék. Rotterdam tehát nemcsak egy kikötő, hanem egy globális gazdasági tengely, amely folyamatosan formálja a kereskedelmi kapcsolatokat Európa és a világ többi része között.
Antwerpen, Belgium egyik gyöngyszeme, büszkélkedhet a több évszázados kikötőjének gazdag történetével. Az 1950-es években már kiemelkedő olajfinomító kapacitással bírta, ami hozzájárult a város gazdasági fejlődéséhez. Manapság a kikötő lenyűgöző teljesítménye évi több mint 200 millió tonna áru kezelésére terjed ki, amelyből jelentős részesedést képvisel a kőolaj és az olajtermékek. Az antwerpeni kikötő nem csupán egy logisztikai központ, hanem a globális kereskedelem fontos szereplője is, amely folyamatosan formálja a város ipari táját.
Marseille, Franciaország szívében, egy történelmi kereskedelmi központ rejtőzik, mely már az ókor óta fontos szerepet játszik a Földközi-tenger gazdasági életében. A város ikonikus kikötője az 1950-es évekre már kiemelkedő olajfinomító kapacitással büszkélkedhetett, mára pedig a régió egyik legnagyobb és legjelentősebb kikötőjévé nőtte ki magát. Marseille kikötője évente több mint 80 millió tonna árut kezel, amelyből a kőolaj és az olajtermékek jelentős hányadot képviselnek. A város tehát nem csupán egy gyönyörű turisztikai célpont, hanem a globális olajkereskedelem kulcsfontosságú szereplője is.
Trieszt, Olaszország, egy igazi történelmi gyöngyszem, ahol a kikötő régi idők óta meghatározó szerepet játszik a kereskedelemben. A modern olajterminálok többsége a XX. század második felében alakult ki, és az 1960-as évekre már jelentős olajfinomító kapacitásokkal büszkélkedhetett. Ma a kikötő éves szinten több mint 60 millió tonna árut kezel, amelynek jelentős része kőolaj és különböző olajtermékek. A hely vibráló gazdasági élete és stratégiai elhelyezkedése miatt Trieszt továbbra is fontos szereplője a nemzetközi kereskedelemnek.
Wilhelmshaven, Németország, egy viszonylag fiatal kikötő, amely az 1860-as években kezdett el épülni. Eredeti funkciója haditengerészeti bázisként szolgált, azonban az 1970-es években jelentős átalakításon ment keresztül, amikor olajkikötővé alakították át. Ma már Németország legnagyobb olajkikötőjeként ismert, évente több mint 60 millió tonna kőolajat és különféle olajtermékeket kezelve. A kikötő kulcsszerepet játszik az ország energiaszállításában és gazdasági tevékenységében.
A kiszállítási oldal nem kevésbé változatos. Nézzük meg az Európába irányuló kőolaj- és olajszármazék szállítmányok legfontosabb kiinduló kikötőit a világ különböző régióiban:
Nyilvánvaló, hogy a kőolaj kereskedelme mára globális jelenséggé alakult, hiszen számos potenciális indító- és fogadóterminál képezi a hátteret, amely lehetőséget biztosít a vásárlásra és értékesítésre. Ezáltal egy széleskörű piac jött létre.
Ez akkor is érvényes, ha figyelembe vesszük, hogy a különböző finomítók nem mindegyike képes azonos hatékonysággal feldolgozni a különböző típusú (forrású) kőolajokat. Ennek ellenére az olajnak sikerült kialakítania egy globális piacot, amelyhez számos meghatározó referenciaár kapcsolódik. A legfontosabbak a következők:
És most vissza a földgázhoz! Szemben a kőolajjal, a földgáz a kőolajhoz hasonlatos kötetlen szállítása az LNG (folyékony földgáz technológia) megjelenéséig nem volt gazdaságos. A földgáz normál hőmérsékleten és nyomáson gáz halmazállapotú, és nagy térfogatot foglal el. Ez azt jelenti, hogy a hagyományos tartályhajókban csak relatíve kis mennyiségű földgázt lehetett egyszerre szállítani, ami nem volt rentábilis. Az LNG technológia (cseppfolyósított földgáz) megoldotta ezt a problémát. A földgázt -162 °C-ra hűtve cseppfolyósítják, ami jelentősen csökkenti a térfogatát (kb. 600-adjára).
Így az LNG-tartályhajókban már sokkal nagyobb mennyiségű földgázt lehet szállítani, ami gazdaságossá teszi a tengerentúli szállítást, de ennek tömeges megjelenésére egészen a legutóbbi időkig kellett várnunk.
Persze azért a földgázpiac se aludta át a 20. századot. Ahogy feljebb írtuk: az 1930-as évekre már rendelkeztünk regionális szinten gazdaságos csővezetékes földgáz szállítási tapasztalattal. De hiányzott valami, ami lehetővé teszi az igazán nagy távolságokra való szállítást és piacosodást. Az áttörést az 1960-70-es évek hozták el, amikor a Szovjetunió és a szocialista blokk szembesült a következőkkel: a blokk egyben tartásához tartani kell a lépést a nyugat diktálta műszaki- és életszínvonal-emelkedéssel, amihez termelés kell, a termeléshez technológia, amit viszont ún. keményvalutáért lehet megvásárolni.
Természetesen a szocialista országok rendelkeztek számos kiváló minőségű termékkel, amelyeket exportálva valutát szerezhettek, de a helyzet bonyolultabb volt. A nyugati gyártók termékeivel szembeni versenyelőny megszerzése mindig is fontos szempont volt, ráadásul a szocialista gazdaság irányítói is kezdték elveszíteni a motivációjukat a tervgazdálkodás szigorú keretei között. A megoldás logikusnak tűnt: mivel a szovjetek Szibéria fagyott talajában hatalmas földgázkészleteket rejtettek, nem volt kérdés, hogy csővezetékeket kell építeni. Ezek a csövek lehetővé tették, hogy a „kék arany” eljusson a szibériai mezőktől egészen a Szovjetunió ipari központjain keresztül, és a Varsó Szerződés tagállamaival való együttműködés keretében elérje a nyugat-európai vásárlókat. A tervet gyorsan tettek követték, és a különböző szereplők is hamarosan összeálltak a kivitelezés érdekében.
A Szovjetunió oldalán a Soyuzgasexport (később: Gazprom és leányai lásd Gazpromexport), a Vneshtorgbank (ez a szovjet külkereskedelmi bank), a Stroytransgaz (ez a cég volt felelős a földgázvezetékek építéséért a Szovjetunió területén illetve adta a műszaki - szakmai felügyeletett a volt szocialista országokban), valamint a Neftegasexport (üzemeltetés) és a VNIIGAZ: (földgázvezetékek tervezése és a technológiai fejlesztése) lettek a főszereplők.
Nyugati oldalon olyan, ma is fajsúlyos cégek csaptak tenyérbe, mint a német BASF, Ruhrgas, DuBank, BMW, Bayer, Hoechst, KfW, vagy a francia Aérospatiale, Renault, Alcatel, Elf, GdF, PNB stb., akik sokszor leendő vevőként, beszállítóként és finanszírozóként is beléptek a projektekbe.
Sajnos a közép-európai régióban résztvevő cégek közül sok mára csak az internet emlékeiben él, de néhány ikonikus név valószínűleg sokak számára ismerős: Videoton, Zeiss, Škoda, Almásfüzitő, Gdańska, TVK, Chemické závody Sokolov, VEB Leuna-Werke "Walter Ulbricht", Tatra, ČKD, Huta Katowice, Stocznia Gdańska, Rába. Ők a szocialista gép- és vegyipar kiemelkedő szereplői voltak, akik:
Az 1970-es és '80-as években a földgáz jelentős földrajzi áttörést ért el: kiszabadult a szibériai régió szűk határai közül, és eljutott a nyugati piacokra. Ez a fejlődés csöveken keresztül valósult meg, rögzített indulási és érkezési pontokkal, valamint hosszú távú, évekig vagy akár évtizedekig tartó mennyiségi megállapodásokkal, anélkül, hogy a globális kereskedelem ingadozásai zavarták volna.
A projektek elindításakor a nyugati bankok és az áruhitelt biztosító technológiai beszállítók egyaránt szeretnék tisztázni, mikorra várható a jelentős befektetett tőke megtérülése. A rögzített szerződések lejárta után új megoldásokra volt szükség, hiszen az olajpiacra jellemző átlátható, hosszú távú és likvid benchmarkok hiányában az árak meghatározása nem bizonyult könnyű feladatnak.
Ahogyan azt már számos alkalommal tapasztalhattuk, a megoldás ezúttal is a komplementer termékekre épült. Ennek eredményeként a 90-es évek elejére, kisebb-nagyobb módosításokkal, megszületett a máig elterjedt 60/40 arányú képlet.
A földgáz elsősorban energetikai jellemzői miatt bír jelentőséggel, ezért a Felek megállapodtak abban, hogy a szállítási szerződések aláírásakor meghatározott időszakokra és mennyiségekre a elszámolási árakat a következő arányban alakítják ki: 60%-ban a kőolaj piaci árához, míg 40%-ban a fűtőolaj árához kötődnek, mindezt a havi jegyzések figyelembevételével. A volatilitás mérséklése érdekében a megállapított árakat 6-12 hónapos csúszással, az előző hónapok átlagos áraival "csillapítják".
Az ár másik oldala maradt a rögzített, akár tíz, tizenöt évre bevésett szállítási mennyiség, ami "take or pay" - azaz vedd át vagy fizess - klauzulával kiegészítve tovább biztosította a befektetők számára, hogy a mindenkori keleti exportőr mindig bevételhez jut, hogy visszafizethesse a nyújtott kölcsönt. Tipikus befektetői megtérülési számítás, ami megfelelően vette figyelembe a legtöbb érdekelt fél kockázatait.
Valóban, az elmúlt évtizedek során, különösen a 2010-es évektől kezdődően, egy rendkívül fontos egyensúly borult fel. A technológiai újítások és a szemléletváltások, valamint a szállítási és tárolási infrastruktúra folyamatos fejlődése mellett egyre inkább megjelentek a belső (norvég) és külső (például észak-afrikai) források. A nyugat-európai gázfogyasztás viszont a folyamatosan emelkedő átlaghőmérsékletek következtében már nem tapasztalta azt a korábbi mértékű növekedést. Ezzel párhuzamosan Oroszország, mint a szovjet örökség utódja, kénytelen volt továbbra is a nyersanyagexportban keresni a bevételi lehetőségeket, különös hangsúlyt fektetve az olaj- és földgázexportjára.
A 2010-es évek elejére időszakosan túlkínálatba forduló Nyugat-Európa létrehozta a saját árazását, a mára híres-hírhedt hollandiai TTF-et, amely független a hosszútávú olaj-árjegyzésektől.
Bár globálisan, a globális piac hiányosságai miatt, még nem észlelhető jelentős hatás, az európai piacon időszakosan előfordult, hogy a TTF ára a hosszú távú "orosz" ár alá süllyedt. Sőt, a 60/40 képlet is érvényesült, ami csökkentette a hosszú távú árakat. Ekkor azonban a TTF-et jellemzően rövid távú, azaz egy éven belüli szállításokra használták. A nagyobb mennyiségek esetében továbbra is az orosz kontroll dominált a reexport felett, a csőkígyó csapján keresztüli fölös mennyiségek szabályozásával.
Ahogy azt a történetünk során már többször is tapasztaltuk, az új korszakot ismételten egy forradalmi technológiai fejlődés indította el. Az alábbi táblázat szemlélteti a világ cseppfolyósított földgáz (LNG) szállítóhajóinak kapacitásának változását csupán két évtized leforgása alatt:
Párhuzamosan a fentiekben említett trendekkel, jelentős mértékben bővültek a cseppfolyósító (gázt cseppfolyósra hűtő) és az újragázosító kapacitások is. Az alábbi táblázat szemlélteti az európai LNG újragázosító terminálok számának és kapacitásának alakulását:
A globális trendek formálják az európai gázellátás dinamikáját és árazását.
Az európai LNG fogadó infrastruktúrájának bővülése mellett az Egyesült Államokban, Ausztráliában, a Közel-Keleten és Afrikában is hasonló ütemben növekszik a cseppfolyósító kapacitás.
Ezért elmondhatjuk, hogy a kínálat sokszínűsége egyértelműen megfigyelhető. Az LNG terminálok széles spektrumából érkező, Európába különböző helyszíneken belépő LNG földgáz hasonló túlkínálatot teremt, mint amit tizenöt évvel ezelőtt a csővezetékes gáz esetében tapasztalhattunk.
Az immár egységes és integrált EU-szabályozás keretein belül működő belső szállítói rendszerek révén ez a túlkínálat képes az árakat egyöntetűen alakítani az egész kontinensen.
A fenti, európai LNG kapacitásokat bemutató táblában lévő számokkal vessük össze az itthon nagy csinnadrattával bevezetett Szent Grálnak, a Török Áramlatnak a kapacitását, ami évente 8 milliárd köbméter. Emellett azt is vegyük figyelembe, hogy az EU már meglévő LNG termináljainak ún. "foglaltsági mutatója" mintegy 40%-os. Most, a tél közepén. Azt is vegyük figyelembe, hogy ma Magyarország 6 irányból, illetve a hazai termelés és hazai tárolók segítségével is földgázhoz juthat, immár sok eladót versenyeztetve.
Kijelenthetjük, hogy az LNG (cseppfolyósított földgáz) megjelenésével a földgáz globális termékké alakult. Ez a változás nem csupán az európai ellátás struktúráját formálta át, hanem az árképzési mechanizmusokat is versenyképes piacra terelte, megszüntetve az egyoldalú függőségeket.
Természetesen a gáz árának ingadozásai továbbra is meg fognak jelenni, akárcsak más termékek esetében, amelyeknek valódi piaci alapjai vannak. Egy jól működő, sok résztvevős piac – persze ezt is érdemes óvatosan kezelni – átlátható mechanizmusok szerint, a kereslet és kínálat törvényei alapján működik. Ha ez nem valósul meg, akkor beavatkozásra van szükség. Az EU gázpiaca, mint egy komplex rendszer, rendelkezik olyan mechanizmusokkal, amelyek segítik a stabilitást: ide tartoznak például a gázkereskedők, az ENTSO-G a szállítók számára, a GIE a gáztárolók és LNG operátorok képviseletében, valamint az Európai Bizottság és az energiaügyi miniszterekből álló Energiaügyi Tanács. Ezen kívül több nemzeti és regionális tőzsdefelügyelet is működik, valamint a nemzeti szabályozó hatóságok, amelyek az energetikai felügyeletet látják el. Ezek a szervezetek óriási erőfeszítéseket tesznek, és emberek milliói, valamint jelentős pénzügyi erőforrások bíznak bennük, hogy függetlenül képviseljék érdekeiket.
Bár a cikk szerzőjeként egyetértek azzal az alapvetéssel, hogy Európának együttesen és országonként elsősorban azt a következtetést kellene levonnia, hogy ne arra alapozza a jövőt, amiből nincs elegendő belső forrás, de végső soron addig is a földgáz ár- és ellátási stabilitása miatt nyugodtan alhatunk.
