Manapság igazán kihívás ismerkedni, még akkor is, ha egy franciaágy kényelmében találkozunk.

Mi történik, ha egy fiú és egy lány találkozik egy buliban, majd a lány lakásához zarándokolnak? A válasz nem olyan egyértelmű, mint elsőre gondolnánk. Neil LaBute, az amerikai drámaíró, filmrendező és forgatókönyvíró Ha lenne valakim című művében a történet kimenetele messze nem kiszámítható. A darabot az Orlai Produkciós Iroda vitte színre a 6SZÍN-ben, Göttinger Pál rendezésében. Az előadás során a nézők egy izgalmas és elgondolkodtató utazás részesei lehetnek, ahol a kapcsolatok bonyolultsága és az emberi érzelmek mélységei kerülnek a középpontba.

Bridget Jones óta világossá vált számunkra, hogy a szerelem keresése nem éppen gyerekjáték. De valójában már Jane Austen korában is tudták, hogy a megfelelő partner megtalálása igazi kihívás. Míg az Austen-féle időszakban a szigorú társadalmi elvárások egyszerre nehezítették és megkönnyítették a házasságkötéseket, addig Bridget Jones világában a szabadság és a lehetőségek bősége tette izgalmassá az ismerkedést. Ma viszont úgy tűnik, hogy a régi normák és a modern szabadság egyaránt eltűntek, és a szerelem keresése újabb bonyodalmakat hozott magával.

Hogy mikor változott meg minden körülöttünk, ami a randizást, pasizást, csajozást, ismerkedést illeti, azt nehéz megmondani. Nyilván mint minden történelmi korban, napjainkban sem érint ez mindenkit, van, aki beleszeret a gimnáziumi padtársába, aztán élnek, mint hal a vízben - most nem róluk van szó, hanem a korszellemről, ami már a digitalizáció beköszöntével kezdett átalakulni, de talán a MeToo adta meg a kegyelemdöfést.

Adott két fiatal, egy fiú (Jim) meg egy lány (Kim), akik egy buli után a lány lakásán kötnek ki. Eddig oké. A lakás elég kicsi, gyakorlatilag egy franciaágy fér el benne, az Orlai Produkció Ha lenne valakim című előadásában ezen kívül csak egy ruhafogas és egy lemezjátszó van a színpadon. Hőseinknek tehát nincs más választásuk, minthogy letelepedjenek az ágyra - ami viszont ezután történik, arra tényleg senki sem számít. Elkezdődik ugyanis egy véget nem érő "húzd meg, ereszd meg" a két fiatal között, és

Kimére, aki nem tud annyira részeg lenni, hogy ne vizsgálja nagyítóval Jim minden mondatát, ne keressen mögöttes szándékot, lecsapva minden, félreértésre okot adó megjegyzésre? Érthető a gyanakvása, gondolhatjuk, hiszen történt már vele és a környezetében élőkkel is olyan, ami jó alap a bizalmatlanságra. Vagy inkább fogjuk Jim pártját, aki elmeséli, hogy egy fiú is kerülhet megalázó helyzetbe, és valójában fogalma sincs, mit vár tőle Kim, mert bármit tesz, az úgy biztosan nem jó? Mindenesetre tiszteletben tartja a demarkációs vonalat, amit a lány egy pokrócból épített az ágy végébe.

A darab alaposan körüljárja azokat a kérdéseket, amelyek mindennapjainkban felmerülhetnek: vajon a női dominancia vagy a férfiak irányítása a jellemzőbb? Ha valami történik, vagy éppen ellenkezőleg, semmi sem történik, ki az, aki könnyebben fogja megvádolni a másikat? Melyik nem találja magát kiszolgáltatottabb helyzetben, és miért olyan kihívás az ismerkedés bármilyen környezetben? Jim többször is kijelenti, hogy el fog menni, de végül mindig marad, és folytatják a szópárbajt, amelyet nehezen lehet évődésnek vagy ismerkedésnek nevezni.

Hogy mi, azt nemcsak a spoiler miatt nem írjuk le, hanem mert megfoghatatlan, mitől oldódik a görcs, fordul valódi érdeklődésbe egy beszélgetés, kezd kicsírázni a bizalom. Ezt látni kell, de még inkább érezni.

nem tudjuk pontosan, hol játszódik a történet, hiszen a helyszín bárhol lehet a Földön. Az viszont egyértelmű, hogy a jelenkorban vagyunk, még ha a főszereplő lánynak bakelitlemez-gyűjteménye van, és éppen a Beatles dallamai csendülnek fel. A modern technológia, mint a telefonok folyamatos nyomkodása, azonban arra utal, hogy a digitális világ is jelen van az életükben. A zene és a fekete korongok talán egy nosztalgikus időszakot idéznek, amikor az emberek még nem szorongtak amiatt, hogy minden pillanatukat dokumentálni kell, hanem egyszerűen csak élvezték a zenét és a pillanat varázsát.

Bár a lányok igyekeznek megőrizni a keménységüket, és a fiúk egyre inkább elveszítik a magabiztosságukat, végül mindannyian csak egy sóhajtásban egyesülnek: bárcsak lenne valaki az életükben...

A 6SZÍN színpadán Barta Ágnes és Mészáros Martin varázsolják el a közönséget. Ez a két tehetséges fiatal tavaly hagyta maga mögött a Nemzeti Színházat, és most izgalmas új utakat jár be a szakmában. Ráadásul a magánéletben is egy párt alkotnak, ami különleges dimenziót ad a közös szereplésüknek. Az előadás minimalista, hiszen csupán ők ketten vannak a színpadon, és a történet nem a grandiózus akciókról szól, hanem azokról a finom, apró részletekről, amelyek egy ágy szélén ülve bontakoznak ki. Az ő feladatuk, hogy ezeket a csendes, mégis mélyen ható pillanatokat szórakoztató és elgondolkodtató módon hozzák el a nézőknek.

Nagy segítséget nyújt a produkcióban Göttinger Pál, a rendező, aki nem csupán a sziporkázó szópárbajok mestere, hanem a darab fordítója is. Minden egyes jelenetben találkozhatunk váratlan fordulatokkal és meglepő mondatokkal, amelyek folyamatosan fenntartják az izgalmat: vajon hova vezethet ez még tovább? Az azonban kétségtelen, hogy két szerethető fiatal történetéről van szó, akik folyamatosan építik és bontják a közöttük lévő falat: egy tégla fel, egy tégla le. Hogy a végén sikerül-e valóban meglátniuk egymást, azt csak remélhetjük.