"Ön rendelkezik mindkét lábával, nem igaz? Ez boldogságot hoz, nemde?" | 24.

Az a bizonyos este kezdetben semmiben sem különbözött a többitől - egy szokványos, rutinba ágyazott nap volt. A kétéves ikerfiúk vidáman játszottak a kádban, a szülő pedig egy pillanatra eltűnt, valami apró ügyintézni valóval. Csak pár perc telt el, amikor hirtelen felhangzott a fürdőszobából a rémült sikítás. Az egyik kisfiú, vélhetően a kalandvágyó természetének engedve, véletlenül megpörgette a meleg víz csapját, ám a következmények borzalmasak voltak. Tűzforró víz árasztotta el a kádot, és míg az egyik fiú gyorsan menekült, a másik, Csabi, nem tudott kiszabadulni. A tragédia elkerülhetetlen volt; a kisfiú súlyos, harmadfokú égési sérüléseket szenvedett, és az orvosoknak drámai döntést kellett hozniuk: amputálni kellett mindkét lábát, hogy megmentsék az életét. Hogyan nézhet szembe valaki ekkora teherrel? A most 20 éves Rescsik Csaba a lehető legjobb példája annak, hogy a nehézségek ellenére is van remény és újrakezdés. A fiatal parasportoló nem csupán túllépett a tragédián, hanem példaképévé vált sokak számára. A története inspiráló, és megmutatja, hogy a legnagyobb kihívásokból is lehet erőt meríteni. Potrériport az egyik legkiemelkedőbb magyar parasportolóról, aki nemcsak saját határait feszegeti, hanem másoknak is utat mutat a nehézségek leküzdésében.

Zsombón járunk, Szegedtől kb. 20-30 percnyire, és csengetünk egy családi ház kapuján. Azt várom, hogy egy kerekesszékes fiatalember fog megjelenni, de meglepetésemre egy mosolygós, 20 éves srác nyitja ki az ajtót. Ő nem csupán áll, hanem inkább ül, hiszen a padlótól a feje búbjáig körülbelül nyolcvan-száz centi magasságban helyezkedik el. Izmos felsőteste és karjainak segítségével könnyedén irányítja a mozgását, akár egy akrobata, aki ügyesen felnyomja magát a szükséges magasságra, legyen szó egy székről, lépcsőről, villanykapcsolóról, ajtókilincsről vagy éppen az autójáról. Mindez látszólag gyönyörűen és természetesen megy neki.

Nem illik, talán tolakodó is a saját érzéseimmel kezdeni az írást, most mégis megteszem: igen, ez a látvány gombóccal tömítette el a torkomat. Zavarba hozott, megnémított.

Csak bizonyos helyzetekben veszem igénybe a kerekesszéket; a mindennapjaim során inkább a saját lábamon járok, hiszen jobban szeretem az aktív mozgást. A protézisemet sem mindig viselem; otthon vagy a baráti társaságban sokkal kényelmesebb nélküle lenni. A konditeremben kizárólag a kezemre támaszkodom, mivel csak egy kicsi csonk maradt a combtőnél. Ez a megoldás hosszú távon, főleg sporteszközökkel a hátamon, bonyolult és kényelmetlen lenne. Ezt a helyzetet már régóta megszoktam, mióta az eszem tudom. Számomra ez jelenti a normális életet.

- magyarázza Csaba.

Így mozog a szegedi egyetemen, ahol másodéves informatikus hallgató, így jár a sportlövészet edzésekre a Céltudat SE nevű klubjába, így pattan az autójába, hogy akárhová elfuvarozza saját magát (meg alkalmanként a családtagjait), így mosogat, mos fogat, így lett világkupán második helyezett, világbajnokságon, később a tavalyi párizsi paralimpián az ötödik legjobb az egész világon, az Európa-bajnokságon pedig dobogós. Na jó, a szalagavató bálján éppen kerekesszékben ült, másként nem ment volna a keringőzés.

Még rengeteg izgalmas dolgot szeretnék felfedezni Csabával kapcsolatban, különösen azt, hogy az ő esetében mit is jelenthet az a kifejezés, amelyet olyan hangsúlyosan említett: alkalmazkodás.

Kíváncsian érdeklődsz a gyerekkorom iránt? Arról, hogyan néztem szembe a lábatlanság kihívásaival?

Természetesen! Itt van egy egyedibb változat: - Ezen kívül is.

Nincs benne semmi különös. A balesetem utáni első év szinte teljesen kiesett az emlékeimből, mivel még nagyon kicsi voltam. Egy egész esztendőt töltöttem a Bethesda kórház falai között Pesten, távol a szüleimtől, ami igencsak megviselt. Hároméves koromra már számos műtéten átestem, mert az egész testem mintha összeomlott volna, és sokáig nem volt biztos, hogy életben maradok. De öt éves koromra már sikerült felkapaszkodnom egy székre, onnan pedig könnyedén elértem mindent, amire szükségem volt. Apám a mezőgazdaságban dolgozik, főként epreket és paprikát termeszt, és már hatévesen magukkal vittek a földekre. A két testvéremmel együtt dolgoztunk a fóliasátraknál, ami számunkra a hétköznapok természetes részét képezte.

Mivel foglalkozott ott, és milyen módon nyújtott támogatást?

A földön ülve gyomláltam, vagy éppen tőzeget pakoltam a tálcákba, ahová a palánták kerültek. Nem volt ez olyan nagy kihívás. Kapálni persze már nehezebb feladat lett volna számomra. Nálunk az a szabály érvényesült, hogy a tanulás és a sport mellett mindenki napi szinten teljesített valamilyen házkörüli teendőt. Legyen szó mosogatásról vagy kerti munkáról, a lényeg, hogy mindig akadt feladat. Otthon sosem kezeltek mozgássérültnek, és soha nem is éreztem magam annak. Mindig is teljes értékű embernek tekintettek, minden szempontból. Nekem pedig ez éppen így felelt meg.

Erről az embernek rengeteg gondolat merülhet fel. Például, mit is takar valójában az a kissé homályos fogalom, hogy "teljes élet"? Milyen is az a teljes élet? Ki hogyan értelmezi ezt a fogalmat?