Október 23.: a pillanat, amikor a szabadság fénye végre felkelt az égen.

Az évszázad legszebb napja volt, mely egy pillanat alatt megtörte a sötétség erőinek közel évtizedes uralmát. Fényt hozott, s ezzel hitet és reményt csepegtetett az emberek szívébe és lelkébe. Márai Sándor szavaival 1956. október 23-án "egy nép azt mondta: Elég volt".

Az események szédítő gyorsasággal követték egymást, és érdemes a Petőfi Körrel indítani ezt a történetet. Ebben a közegben, a Magyar Írók Szövetségével együttműködve, egyre bátrabban kezdték hangoztatni Nagy Imre politikai rehabilitációjának szükségességét, valamint a vágyat, hogy ő is visszanyerje helyét a hatalom színpadán.

A helyzetet tovább bonyolította, hogy Sztálin 1953-as halála után az új szovjet vezetés utasítására Rákosi azonnal lemondott miniszterelnöki posztjáról, bár a pártvezetői szerepét megőrizte. Nagy Imre lépett a helyébe, aki jelentős reformokat kezdeményezett: amnesztiát hirdetett, felszámolta az internálótáborokat, és korlátozta az ÁVH önállóságát. Ezen kívül a könnyű- és élelmiszeripar támogatásainak rendszerét átalakította, a parasztságot sújtó terheket csökkentette, valamint béremeléseket és árcsökkentéseket vezetett be a lakosság megélhetésének javítása érdekében.

Nagy Imre azonban 1955-ben súlyos politikai kudarcot szenvedett el. Tavasszal minden tisztségétől megfosztották, és az év végére már a Magyar Dolgozók Pártjából (MDP) is eltávolították.

A "keményvonalas" kommunista vezetők megerősödtek.

Az új miniszterelnök, Hegedüs András, aki Rákosi egykori híve volt, már szabadlábon élt a börtönből való kiszabadulása után. Azonban a Nagy Imrét támogató párton belüli ellenzék ellenállása megakadályozta abban, hogy visszaállítsa a sztálinizmus kegyetlen rendszerét.

Rákosi helyzetét tovább bonyolította, hogy 1956 februárjában Hruscsov az SZKP XX. kongresszusán nyilvánosan elítélte a sztálinista diktatúra módszereit. Ezt követően, a moszkvai nyomás következtében, Rákosinak le kellett mondania a pártvezetői pozíciójáról. A párt élére az ugyancsak a sztálinista irányvonalat képviselő Gerő Ernő került, ami azt jelentette, hogy a változások valójában elmaradtak. Ekkor érkezett a híre a lengyelországi munkásfelkelésnek, amely nagy hullámokat vert a nemzetközi munkásmozgalom berkeiben.

A társadalmi feszültség olyan szintre emelkedett, hogy szinte robbanásra készen állt. Ezt a feszültséget jól tükrözte, amikor Rajk László és három kivégzett társának újratemetésén a tiltakozók százezres tömege néma üvöltésként vonult fel.

Az események ezután rendkívüli gyorsasággal bontakoztak ki: október 16-án Szegeden megalakult az első ifjúsági szervezet, amely mentes volt a kommunista befolyástól. Ez a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége néven vált ismertté, és már másnap a főváros, valamint Sopron, Pécs és Miskolc egyetemi közösségei is csatlakoztak hozzá.

A lengyelországi eseményekre reagálva Moszkva fegyveres beavatkozással fenyegetőzött, ami október 19-én több lengyel városban szovjetellenes demonstrációkat váltott ki. Ekkor a magyar diákok is elkezdtek arról beszélni, hogy rokonszenvtüntetést kellene szervezniük. A helyzet alapos megvitatására október 22-én a vidéki egyetemek képviselői Budapestre érkeztek, ahol a Műegyetem falai között fontos döntés született: másnap délután három órára a lengyel nép iránti szolidaritás jegyében tüntetést hirdetnek. A rendezvény helyszínéül a Duna-parton található Bem-szobor lett kijelölve.

A diákgyűlés egyhangúlag jóváhagyott egy 16 pontból álló követelési listát:

A Szabad Nép című központi lap tavaszi seregszemléje keretében tette közzé a délutáni demonstrációra vonatkozó bejelentését, amely a diákok 16 pontos követelésére is kiterjedt. A Magyar Írószövetség is kifejezte támogatását a lengyelországi események kapcsán, ami szintén szerepelt a hírekben. A rádió is reagált, értesítve a közönséget arról, hogy az egyetemistákhoz több társadalmi szervezet, többek között az Írószövetség, a Petőfi Kör, és a Dolgozó Ifjúság Szövetsége csatlakozott. Mindazonáltal a pártvezetés belső viszonyai nem voltak egyértelműek: a Politikai Bizottságban feszültségek alakultak ki, és délelőtt az ellenzők tábora került többségbe, így a tüntetést betiltották, ugyanakkor tűzparancsot nem rendeltek el, noha Révai József és Marosán György ezt sürgette. A délutáni órákban azonban a másik álláspont kerekedett felül, és végül zöld lámpát kapott a demonstráció. A Kossuth Rádió az események alakulásának megfelelően hol a betiltásról, hol a tüntetés engedélyezéséről számolt be, mígnem 14:23-kor megszakította programját, hogy beolvassa a Belügyminisztérium engedélyét. Az viszont mélyen titokban maradt, hogy a párt vezetői utasították az ÁVH-t, hogy fegyveres egységeket irányítson a rádióhoz, a pártházakhoz és a főváros stratégiai pontjaira.

A bizonytalan tájékoztatás ellenére a műegyetemisták menete délután fél háromkor elindult a Budapesti Műszaki Egyetem épületéből. Átvonultak a Szabadság hídon, míg elérték a Duna-parton álló Petőfi-szobrot, ahol már izgatottan várták őket a pesti egyetemisták. Sinkovits Imre itt elszavalta a Nemzeti dalt, egy másik diák pedig felemelte a szót és felolvasta a 16 pontot. Ezt követően a tízezres tömeg átvonult a folyó túlsó oldalára, ahol a Bem-szoborhoz érkeztek.

A Bem-szobornál Veres Péter olvasta fel az írók kiáltványát, a diákság képviselői ismertették a 16 pontot, Zbigniew Herbert lengyel író pedig beszédet tartott. A demonstráció záró akkordjaként Sinkovits Imre elszavalta a Szózatot, és megkoszorúzták a magyar-lengyel testvériesség jelképének is felfogható szobrot.

Ekkor már egy számos fős tömeg, akár százezres létszámmal is, megjelenik.

Az emberek nem érezték magukat készen a távozásra. A tömeg egyre inkább a Parlament irányába áramlott, az összegyűlt sokaság hangulata feszültté vált. Ekkor kezdődött el a nemzeti lobogó közepéről a Rákosi-címert eltüntető akció, amely szimbolikus lépés volt a változás felé.

Az események üteme felgyorsult, szinte mindent elsodorva magukkal.

Amikor a Kossuth térre érkezett a tömeg, már két-háromszázezer főre rúgott a létszám. A környező utcák is zsúfolásig megteltek. Az emberek politikai szlogeneket skandáltak, mint például: "Lengyelország példát mutat, kövessük a magyar utat!"; "Bem apó és Kossuth népe, együtt, kéz a kézben!" Vagy éppen azt kiabálták: "Új vezetés, új irány, új vezetőket kíván!" Ahogy telt az idő, a rigmusok egyre radikálisabbá váltak: "Nem állunk meg félúton, a sztálinizmus pusztuljon!" "Szovjet sereg, haza! Sztálin-szobrot vigye haza!" Amikor besötétedett, már ezt harsogták: "Rákosit a Dunába, Nagy Imrét a kormányba!" "Ruszkik haza! Aki magyar, az velünk tart!"

Közben Gerő Ernő kétfrontos lépésre szánta el magát: egyrészt riadóztatta a budapesti és a környező katonai egységeket, másrészt Hruscsovtól kért katonai támogatást telefonon. Este nyolc órakor a Kossuth Rádió műsorán elhangzott Gerő beszéde, amelyben a tüntetést sovinisztának, nacionalistának és antiszemitának bélyegezte. Ezzel szemben őt magát a reformok egyedüli és hiteles képviselőjének állította be, míg a tüntetők követeléseivel szemben határozottan elzárkózott.

A Kossuth téri eseményekkel egy időben Budapest egy másik pontján is hatalmas tömeg gyűlt össze. A Dózsa György úti Sztálin-szobornál is legalább százezer ember demonstrált és a zsarnokság szimbólumának ledöntését követelte.

Ezen túlmenően azonban lépett is: tettek születtek.

Az emberek egymás karjaiba borultak, miközben könnyek csillantak a szemükben, az öröm áradatától elragadtatva.

Gerő Ernő rádióbeszédének híre villámgyorsan szárnyra kapott a nép között, és óriási felháborodást váltott ki.

A Dózsa György úton gyülekező tömeg a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai épülete előtt találta magát, ahol már az ÁVH felfegyverzett egységei várták őket. E pillanatban dördültek el az első lövések, és ezzel megkezdődött a forradalom, amely már nem volt megállítható.