Pelle János „Hintapolitika” című művében a politikai stratégiák és taktikák bonyolult játékát elemzi, ahol a döntéshozók gyakran ingadoznak az érdekek és elvek között. A „hintapolitika” kifejezés arra utal, hogy a politikai szereplők folyamatosan ingadozn

Itt a nagyszerű alkalom, hogy az RMDSZ a politikai szélsőségek mérsékelt és ésszerű alternatívájává váljon.

Szalay-Berzeviczy András legújabb cikkében, amely a Nemzetmentés és szuverenitás címet viseli, a Kállay Miklós vezette magyar kormányfő politikáját védelmezi a második világháború idején. Az írás különösen figyelemre méltó, hiszen a múlt század hetvenes éveiben, a "létező szocializmus" időszakában bátornak és provokatívnak számított volna, azonban most, fél évszázaddal később, a rendszerváltás, Horthy kenderesi újratemetése, és a volt kormányzó körüli ismétlődő, ámde terméketlen viták fényében, legfeljebb egy megkésett tiszteletkörnek tűnik. Szalay-Berzeviczy írása rávilágít arra, hogy a történelmi diskurzusban valóban megjelenik a múlt árnyéka, de a jelen politikai tája már más kihívásokkal és kérdésekkel van terhes.

Kállay Miklós, aki a német megszállás után, 1944. március 19-én a török követségre menekült, a nyilas hatalomátvétel következtében végül mégsem tudta elkerülni a Mauthausenbe való deportálást. Ma már senki sem rója fel neki a "fasiszta" jelzőt. A történészek elismerik, hogy egy rendkívül súlyos kényszerhelyzetben próbálta megőrizni a magyar szuverenitás utolsó morzsáit Hitlerrel szemben, és bukása az adott körülmények között elkerülhetetlennek bizonyult.

Nemzetmentésről akkor lehetne beszélni Kállay esetében, ha a legrosszabbat - vagyis hogy több mint félmillió magyar zsidót meggyilkoljanak, Magyarország hadszíntérré váljon és/vagy 800 ezer magyar katonát és polgári személyt hadifogolyként a Szovjetunióba hurcoljanak a németeket felváltó szovjet megszállók - sikerült volna elkerülni. Mint tudjuk, a nemzetmentés kudarcot vallott, bár ez nem Kállayn múlt. Ami meg a napjainkban újra aktuális szuverenitást illeti... Erről elég a 2011-ben elfogadott alaptörvény szövegét elolvasni, mely szerint: "Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk."

Szalay-Berzeviczy hangsúlyozza, hogy Kállay Miklós, valamint "nyugati orientációjú" politikai szövetségesei – különösen Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter és Ghiczy Jenő külügyminiszter – Horthy diszkrét támogatásával mennyire bátran szembeszálltak a Harmadik Birodalommal. Számos korabeli német sajtóorgánumot idéz, amelyek éles kritikát fogalmaztak meg Magyarországgal szemben, mint például az Eibenstocker Tagenblatt, a Bergische Landes-Zeitung, a Die Glocke, a Die Heimat am Mittag, a Badische Presse, a Neues Wiener Tageblatt és a Völkischer Beobachter. E közül azonban csupán az utolsó számított igazán, mivel a náci párt hivatalos napilapjaként működött 1923 óta. A többi lap csupán Goebbels propagandáját tükrözte, hiszen a propagandaminiszter, szövetségesével, Hitlertől egyetemben, mélyen megvetette a magyarokat. A Führer Kállay Miklóst "potenciális árulónak" tekintette, és 1943-tól kezdve elzárkózott a vele való közvetlen tárgyalásoktól.

De miért került Magyarország a tragikus kényszerpályára, arra a vágányra, melyben a mozdony a náci Németország volt, és Magyarország kocsijának még csak esélye sem volt, hogy lekapcsolódjon a szerelvényről, mielőtt az belezuhant a történelmi katasztrófa szakadékába? Szalay-Berzeviczy szerint "a II. világháború alatt a magyar politikai döntéshozatal sajátos fejlődését egyszerre határozták meg geopolitikai adottságaink, gazdasági környezetünk, történelmi hagyatékunk, revíziós törekvéseink, és nem utolsó sorban emberjogi és keresztény etikai szempontok". Ezek mellett mindenképpen érdemes kitérni a belső, tömeglélektani nyomásra, a parlamenti többség németbarát, hazaáruló politikájára is, mely a nyugati szövetségesekkel már 1942 nyarán kapcsolatot kereső Kállay Miklóst sarokba szorította, a "hintapolitikát" meghiúsította.

Kállaynak miniszterelnöksége alatt nem volt esélye arra, hogy akár a saját pártja képviselőit is meggyőzze az antiszemita jogalkotás leállításáról, a "zsidókérdés magyar szellemű kezelésének" szükségességéről. Emlékiratában így idézte fel első találkozását a kormánypárt, a MÉP vezetőivel: "Láttam, hogy én többé egyetlen nyílt, őszinte szót sem szólhatok. Ha csak annyit mondanék valakinek, akár csak négyszemközt is - kivéve néhány bizalmas, belső munkatársamat -, hogy nem is olyan biztos a német győzelem, kijelentésem futótűzként terjedne el és veszélyeztetné a küldetésemet. Legalább annyira kellett félnem a hozzám hasonlóan gondolkodók akaratlan elszólásaitól, mint az agent provocateur-öktől. Mindent magamba kell zárnom, őszintén soha nem nyilatkozhatom meg, igyekeznem kell megtévesztenem ellenfeleimet, hogy ne lássanak belém, s annál biztosabban haladhassak célom felé."

Magyarország történelmi katasztrófája 1944. október 15-én nyilvánvalóvá vált, de már addig is érezhető politikai csődjének az volt az elsődleges oka, hogy a Kállay Miklóst támogató "angolbarát politikai társaság" rendkívül szűk csoport volt a parlamenti képviselők között. A kormánypárt, a Magyar Élet Pártjának képviselői rendre együtt szavaztak az Imrédy Béla vezette Magyar Megújulás Pártjával és a Nyilaskeresztes Párttal. Kállaynak számos esetben furfangokhoz, politikai trükkökhöz kellett folyamodnia, hogy ellenálljon a Hitler deportálási követelésének. Erre is kitér a háború után, emigrációban született emlékiratában.

"Nagyon gyakran megesett, hogy látszatengedményeket kellett tennünk, nehogy nagyobb baj következzék be, és lényegbeli engedményekre kényszerüljünk. Főleg a zsidókérdésben voltunk kénytelenek efféle kompromisszumokat tenni: a zsidókról mindig akkor írtak nálunk a legellenségesebben, amikor a leghatározottabban elutasítottuk a németek kívánságát, hogy hozzunk a zsidók ellen megszorító intézkedéseket. Az én legantiszemitább beszédem is akkor hangzott el, amikor elutasítottam azt a más és más formában már harmadszor megismételt követelést, hogy tegyük kötelezővé a sárga csillag viselését, zárjuk gettóba a zsidókat, s adjunk németországi munkára háromszázezer zsidót. Igaz, ennek a kényszerű kettős játéknak volt egy rossz oldala is, az, hogy az emberek odahaza és külföldön természetesen csak a szavakat hallották, a tettek híre már nem jutott el hozzájuk."

A külpolitikai orientáció és a zsidókérdés kezelése a "keresztény etikai és emberjogi szempontok" figyelembevételével rendkívül fontos terület volt a korszakban. Azok a befolyásos személyek, akik jelentős újságok főszerkesztői pozíciójában álltak, mint például Rajniss Ferenc, Milotay István és Oláh György, nem csupán a közvélemény formálásában játszottak kulcsszerepet, hanem a parlamenti viták során is a legaljasabb módon uszítottak a zsidóság ellen. Már 1942-ben követelték a zsidók gettóba zárását és deportálását, ami mélyen megosztotta a társadalmat. Kállay Kálmán és Horthy Miklós kénytelen volt reagálni a nyomásra, így 1943 májusában elnapolták a törvényhozás ülését novemberig. Amikor a parlament végre újra összeült, a zsidókérdés továbbra is napirenden maradt, és a viták során a korábbi hangnemet megőrizve folytatták a téma tárgyalását.

A második világháború idején a parlament összeomlása és a fokozódó külpolitikai, valamint katonai válság együttesen vezetett Kállay Miklós megbuktatásához. Ezt követően Sztójay Döme deportáló "Quisling-kormánya" vette át a hatalmat, majd Szálasi Ferenc "nemzetvezető" rémuralma érkezett el. Ha a finn példát vizsgáljuk, kiderül, hogy Finnország sikeresen találta meg a kiutat a háború okozta káoszból, mivel Mannerheim mögött az utolsó pillanatig kitartott a finn parlament többsége és a hadsereg is, egészen addig, amíg szembe nem fordultak a németekkel. Ezzel szemben Kállay Miklós és Horthy Miklós 1944-ben a magyar politikai elit szinte teljes többsége, valamint a Magyar Királyi Honvédség tisztikara elárulta, kivételt csupán néhány bátor személy képviselt.

"Ha a német egy évvel korábban bukik el, vagy az angol mégis partra száll a Balkánon, akkor..." latolgatja Szalay Berzeviczy, miként sikerülhetett volna Kállay Miklós terve, az átállás a nyugati szövetségesekhez. Véleményem szerint nem kerülhetett volna sor olyan külpolitikai és katonai meglepetésre, mely lehetővé teszi, hogy az 1939 pünkösdjén megválasztott magyar parlament száznyolcvan fokos fordulatot hajtson végre, és meghiúsítsa a kollektív tragédiát.

A szerző történettudományi szakértelemmel rendelkező író és közéleti gondolkodó.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.