Üzentem a pesti barátaimnak, hogy minden rendben van, de közben szorongtam, hogy talán ezek az utolsó pillanataim.

Lehet-e hasznos a vizsgaszorongás? - Így támogathatod az érettségizőt

Van, aki verset ír, más hímez az óvóhelyen. A legkisebbek azon aggódnak, hogy mi van, ha pisilni kell légiriadó közben. Izraeli gyerekeket és kamaszokat, mentálhigiénés szakembert és pszichiátert kérdeztünk arról, hogyan küzdenek meg mentálisan a háborúval Izraelben.

Noa különös álomba merült június 12-éről 13-ra virradóra: autóval indult egy barátja otthonába, amikor hirtelen a hírekben értesült róla, hogy Irán támadást indított Izrael ellen. A valóság pedig úgy tűnik, csütörtökről péntekre virradóra ezt a szörnyű eseményt hozta el.

Noa 17 éves, félig izraeli, félig magyar lány, aki bár jól ismeri az izraeli eseményeket, az iráni támadással kapcsolatban teljesen naiv volt - ahogy a legtöbb izraelinek is. Több évet töltött iskolában Izraelben, és a nagymamája mellett a régi osztálytársait is meglátogatta. Péntek este tervezte, hogy visszatér Budapestre. Ez volt az első alkalom, hogy a szülei önállóan engedték el egy útra.

Noa nem félős típus, és több háborút megélt már Izraelben, le van töltve telefonjára az app, amelyen jelzést kap, ha óvóhelyre kell menni, és tudja, mi a különbség a mamad (házakban lévő biztonságos szoba) és miklat (óvóhely) között.

Csütörtök este hét óra körül találkoztak, és a barátja, akivel egyidősek, szintén ott volt. A társaság többsége már túl volt az érettségi megpróbáltatásain, így a hangulat vidámra sikeredett: borokkal a kezükben mulattak, és a Just Dance játékot játszották, amelyben a képernyőn megjelenő táncmozdulatokat igyekeztek utánozni. Noa inkább a többieket figyelte, hiszen nem éppen a táncparkett sztárja, de amikor a Waka Waka és a Rasputin dallamai felcsendültek, ő is bátorságot gyűjtött, és csatlakozott a tánchoz.

Este tízkor egy váratlan, ijesztő üzenet villant fel a képernyőn: "EXTREME DANGER". Ez az üzenet eltért a megszokott SMS-ektől, és komoly aggodalmat keltett. Az értesítésben az állt, hogy iráni támadás várható, ezért mindenkinek azonnal óvóhely közelébe kell vonulnia. A barátjuk otthonában, ahol szerencsére rendelkezésre állt egy jól felszerelt óvóhely, húzták meg magukat az első iráni rakétatámadás alatt. A korábbi háborúk tapasztalata alapján alapból tíz percet kellett eltölteniük az óvóhelyen, de most a helyzet súlyossága miatt csak akkor léphettek ki, ha újabb jelzést kaptak. Az izgalom és a félelem légkörét a várakozás csak fokozta, miközben a külvilág zaja és a feszültség egyre inkább felerősödött.

Noa üzenetet küldött aggódó pesti barátainak, hogy volt egy kis izgalma, de már minden rendben van, szmájli. Ezután alvásra készült, amikor hirtelen barátnője édesanyja berontott a szobába, és sürgetve közölte, hogy azonnal csomagoljanak. A katona apuka üzenete szerint sürgősen el kell hagyniuk Herzliyát, mert a helyszín potenciális célponttá válhat.

Rettegés fogott el, mert tudtam, hogy útközben nincs biztonságos hely. Felhívtam anyukámat, hogy mi fog most történni, és a félelem mélyen belém hasított. Ő azt mondta, kövessem azt, amit egy anya mond, és hogy minden rendben lesz. De mire beültünk az autóba, újabb figyelmeztetés érkezett egy következő támadásról. Teljesen zavarodott voltam, nem értettem, mi történik körülöttem, a telefonom pedig majdnem lemerült. Aztán csak annyit tudtam írni anyukámnak: "Szeretlek, minden rendben lesz, de tudd, hogy nagyon szeretlek titeket, te is és apa is."

Élete leghosszabbnak tűnő autós kalandja során Noában felidéződtek benne a régi emlékek: a szüleivel folytatott apró viták, a vizsgák miatti mindennapi feszültségek, és minden olyan pillanat, amit valaha fontosnak tartott. Hirtelen kicsinek érezte magát, úgy, mint egy távoli világban rekedt gyermek, akinek a szülei nem tudják megóvni a zűrzavartól. Csak akkor kezdett el megnyugtatni a gondolat, amikor végre megérkeztek a szállodába, ahol egy tágas, barátságos menedék várta őket.

Noát másnap a szülei jó barátai fogadták be, és az elkövetkező napok egyfajta szürreális álomként teltek: az éjszakák zajos rakétatámadások miatt szinte álmatlanul teltek, míg nappal a család három lányával együtt a kis családi úszómedencében játszottak, napoztak és pihentek. Ráadásul az egyik lány barátnője nemrég lett Pilates-oktató, így minden nap közös órákra jártak, ahol a mozgás és a nevetés mellett feszültséget is oldottak.

Az izraeliek mindig is különleges képességgel bírnak arra, hogy a nehéz helyzetekből is kihozzák a maximumot. Minden apró dologra képesek mosolyt csalni az arcukra, a közösségi média tele van humoros mémekkel, mint például: "Nem Irán fog elpusztítani minket, hanem az, hogy még két órát kell ülnöm a mamámnál az öcsémmel." Ismét felmerült bennem a kérdés, hogy maradjak-e Izraelben, de a gondolataim a szüleim körül forogtak, akik Budapesten éltek félelemben. Ők azt mondták, hogy bár örülnének, ha mellettük lehetnék, a nagymamámnál is szívesen látnának. De egy 17 éves fiatalnak hogyan lehetne ilyen súlyos döntést hoznia? Mi van, ha rosszul választok, és ennek komoly következményei lesznek az életemre nézve? Mégis, tudtam, hogy ők mennyire szenvednek nélkülem.

Noát a magyar kormány segítségével menekítették Egyiptomon keresztül, de az útja nem volt zökkenőmentes, különösen azért, mert a hatórás szakasz során nem akadtak óvóhelyek. "Azt mondogattam magamnak: ami meg van írva, az meg fog történni. Sokkal valószínűbb, hogy a buszunk balesetet szenved, mint hogy egy rakéta eltalál minket. Eldöntöttem, hogy a jövő miatt nem fogok aggódni, hanem a jelenre összpontosítok. A jövőt úgysem tudjuk irányítani."

"Jelenleg stand-by üzemmódba kerültünk, mintha újra kisgyerekek lennénk: folyamatos készenlétben várakozunk. Nem merünk nekivágni a nagy bevásárlásnak, mert előbb körülnéznénk a környéken, hogy hol találhatunk óvóhelyet. A takarítást is hanyagoljuk, mert az igazán lényeges dolgokra szeretnénk tartalékolni az energiánkat. A haldokló nem pazarolja az idejét udvariaskodásra, és nem futkos feleslegesen. Közben a légiriadóra várni egészen abszurd érzés: ez nem hasonlítható ahhoz az izgalomhoz, amikor a nyaralásra vagy egy utazásra készülünk, hiszen a légiriadó elindulása nem oldja meg a problémáinkat." - írja Pettik Ági a jelenlegi helyzetünkről.

A Jeruzsálemben élő mentálhigiénés szakember számára nem ismeretlen az a kényelmetlen érzés, amikor úgy érzi, hogy az események irányítása kicsúszik a kezei közül. "Amikor a két idősebb gyermekem katona volt, mindig ott motoszkált bennem a félelem, hogy bármikor elrabolhatják őket. Természetesen borzalmas, ha a gyermeked sérül meg, de akkor legalább van lehetőséged cselekedni. Ám amikor tehetetlen vagy, az egyfajta kiszolgáltatottságot idéz elő. A lányom például azon a támaszponton teljesített korábban hírszerzői feladatokat, amely október 7-én először esett el. Ráadásul van egy szép fotónk, amin mi állunk, mögöttünk pedig a támaszpont."

Jelenleg nem érez különösebb aggodalmat, hiszen gyermekeik már felnőttek és önálló életet élnek, így nem kell az idősebb generációval kapcsolatos teendőkkel foglalkozniuk.

Nincs ráhatásom az eseményekre azon kívül, hogy betartom a polgári védelem utasításait és tudom, hogy amikor mi elindulunk az óvóhelyre, ugyanezt teszik a gyerekeim is.

Az interjú alatt Budapestről nézzük végig a légiriadót A házukban nincs mamad, ezért a közeli miklatba, óvóhelyre mennek, ha épp odaérnek a megadott idő, azaz többnyire másfél perc alatt. Ági épp meséli, hogy néz ki az óvóhely, amikor megszólal az appján a légiriadót jelző sziréna, és már hívja is a párját, Gergőt.

Mi pedig Budapestről WhatsApp-on, szinte valós időben követhetjük, ahogy a jeruzsálemi utca lakói vonulnak az óvóhely felé. Ez a hely egy ifjúsági klub, tele zongorával, babzsákokkal és színesre festett falakkal. Anyukák kisgyerekekkel, idősebb urak és fiatalok sietős, de nem kapkodó léptekkel haladnak a biztonság irányába.

Ági az óvóhelyen ülve, unokájának hímzett mesekönyvét készíti, miközben körülötte mások életének történetei lebegnek. Kezdetben az emberek vidáman érkeztek, tele játékokkal és ínycsiklandó ételekkel. A levegőben a régi háborúk emléke és a helyi boltosok sorsa keveredett a hangos nevetésekkel és nosztalgikus mesélésekkel. Ahogy teltek a napok, a kezdeti nyüzsgés fokozatosan elcsendesedett. A közös sztorizgatások helyett mindenki inkább a saját kis világával foglalkozott. Ági és unokája, Gergő, egy kis zugban ülnek egy idős nénivel, aki egyedül érkezett, mivel férje mozgásképtelen, és csak otthon tudja megélni napjait. Amikor a legiriadó véget ér, a néni hirtelen élénkebbé válik, mintha a hirtelen csend új erőt adna neki. Félrehúzza a függönyt, és a világ felé fordulva mesélni kezd a fiatalabb évek emlékeiről, amelyek nemcsak a múlt árnyait, hanem a remény és az élet örömeit is magukban hordozzák. Ágiban és Gergőben felébred a kíváncsiság, és a néni meséje híd lesz a generációk között, összekapcsolva őket a közös élmények szövetén.

Október 7-én egy új fejezet kezdődött az életünkben: ekkor kellett szembenéznünk a kérdéssel, hogy valóban életveszélyben vagyunk-e, vagy sem. Elgondolkodtam rajta, hogy ha a hamasznyikok betörnének, ugyan szurkot nem tudnék főzni, de az egri asszonyok példáját követve forró vízzel önteném le őket az erkélyről. Ami 1944 kapcsán sosem volt világos számomra, az most, október 7. után érthetővé vált: könnyen mondhatod, hogy elmenekülsz, de mi lesz az anyósoddal, a gyereked párjával, az unokatestvéreddel? Velük mi történik?

Amikor a munkahelyén éri a riasztás, Ági egy heterogénebb társasággal vonul a föld alá: egymás mellett áll az orosz és ukrán zsidó, a keresztény arab és muszlim, sőt, nemrég Srí Lanka-i buddhisták is érkeztek. "Ha kivennél pipettával egy cseppet, hogy kikkel vagyunk ebben a szar helyzetben, jól látható, hogy egyikünk se indított háborút senki ellen, közösen szenvedjük el ezt az egészet."

Az emberek többsége számára elengedhetetlen egyfajta keretrendszer, amely lehet óvoda, iskola vagy éppen munkahely. Amint ezt a keretet megbontjuk, zűrzavar keletkezik a rendszerben. A fiatalok nem tudnak találkozni az iskolában, az óvodákban gyakran nincs mobil térerő, így nem tudnak chatelni egymással. Elmaradnak a ballagások, a tanároktól és az iskolától való búcsúzások. Pedig a gyermekkor és a fiatal felnőttkor egyes szakaszainak lezárása elengedhetetlen része a fejlődésüknek és tanulási folyamatuknak.

Szerencsések vagyunk, de az utóbbi években én is úgy érzem, hogy az idő mellettem suhan el, nem lineáris úton haladunk, hanem inkább oldalirányban. Míg 1995-ben, amikor Libanonból lőttek, levelet tudtam írni Magyarországra, ma már bármikor videóchatelhetek a budapesti unokámmal. Szóval van remény, és több is veszett Mohácsnál.

"Sajnos nálunk az én szobám a mamad. Mindenki oda jön be, a testvéreim, a mama, ha itthon van, a papa, és ott alszanak vagy beszélgetnek. És nem tudok tőlük aludni" - kezdi panaszáradatát a kilecnéves Leah.

"De végig szoktad aludni a légiriadót, Leah" - kontráz édesanyja.

"Nem, csak úgy csinálok, mintha aludnék, hogy ne zavarjam az életeteket. Nem kedvelem a mamát. Az én szobámba bárki beléphet, de én nem léphetek be csak úgy a többiek szobájába."

Leah még óvodás volt, amikor a COVID világjárvány beköszöntött, és a szigorú lezárások miatt már fiatalon megtapasztalta, milyen érzés egy véletlenszerű kedd délután pizsamában otthon tölteni. Az iskola, a barátai és a megszokott napi rutin hiánya mélyen érinti őt. Nehezen tudja követni, hogy az egyes háborúk mikor kezdődtek és mit jelenthetnek. Ma végre meglátogatta az egyik barátnőjét, de ez volt az első alkalom, hogy a mostani iráni háború árnyékában tette ezt. A városukban nincsenek óvóhelyek, így a szabadban lenni kifejezetten kockázatos, és ez a gondolat mindkettőjüket aggasztja.

"Imaginálják el, hogy a magyar gyerekek olyan szorongató riasztást hallanak, amelytől szinte megáll a szívük: félelem tölti el őket, hogy mi fog történni, miközben sürgető szükségük van a vécére, de nincs lehetőségük elhagyni a helyiséget. Vagy éppen a testvérük horkolása töri meg a csendet, ami csak fokozza a feszültséget." - Leah így érzékelteti a szituációt.

Maya (15) frusztrációja más forrásokból táplálkozik. Édesanyja délután váratlanul megparancsolta neki, hogy hagyja el a konditermet, amely a városában a második otthona. A mozgás a szenvedélye; október 7. előtt még a tánc volt a mindene, de azóta a harci fitness világában találta meg az új kihívásokat. Emellett a futás, a súlyzózás és a jóga is szívesen űzi, hiszen ezek mind hozzájárulnak a fittségéhez. Ráadásul a barátai is az adott gymbe járnak, ahol egy tágas mamad is található, ami a közös edzések színhelyévé vált. Ezért különösen bántotta, hogy éppen akkor, amikor belemerült az edzésbe, anyukája már csörgött is, hogy véget vessen a szórakozásának.

Nagyon frusztráló, hogy sosem enged el gyalog sehová, annyira túlgondolja a dolgokat. De végső soron minden rendben alakul, főleg azután, hogy Amerika is mellettünk áll.

Mayát nem csupán az zavarja, hogy tej nélkül maradtak, hanem az is, hogy a suli még nem ért véget, és bizonyítvány nélkül kénytelenek várakozni. Bár a vakáció hivatalosan elkezdődött, a jövőbeli terveik mégis bizonytalanok. Még három év van hátra a besorozásig, de ő már most a katonaságra készül, és júniusban részt vett volna egy előkészítő táborban.

A tánc számomra egy nagyszerű élmény, de a valódi álmaim máshol rejlenek: a hadseregben szeretnék karriert építeni, nem pedig kávét főzni negyvenéves férfiaknak. Az igazi vágyam, hogy harcoljak, akár pilótaként, vagy egy olyan egység tagjaként, ahol kutyákkal együtt küzdünk. Ezt a lehetőséget igazán izgalmasnak találom, és szívesen elképzelem magam ott. Éppen ezért vetettem bele magam a harci fitnesz világába, ami nem más, mint a szenvedés és a kihívások sorozata: futás, kúszás, emelés, izzadás. De minden egyes pillanat egy újabb lépés az álmaim felé. Élek!

A tizennyolc éves Ariel egyszerre feldobott és dühös. Feldobott, mert beszélgetésünket megelőzően tette le az utolsó érettségi vizsgáját és az interjú után ünnepelni fog a barátaival. Dühös a Netanjahu-kormányra, mert szerint hiba volt belekeveredni Iránnal a háborúba. Habár barátai mind bevonulnak a hadseregbe, Ariel orvosi indokra hivatkozva kimarad belőle, de nem is bánja, mert támogatja a szolgálatmegtagadókat. Ő hasznosabbnak tartja a saját útját: fogyatékkal élőket fog segíteni, majd európai egyetemen tanulna tovább.

Ariel szerint, ha élne még a nagymamája, aki Romániából vándorolt ki Izraelbe, biztos nem lenne most csendben. "Egy kibaszott népirtás zajlik Gázában és az izraeli társadalom nem látja ezt. Minden háborús bűnt elítélek, remélem, hogy az iráni rezsim meg fog bukni, de az nem Izraelnek lesz köszönhető. Mind attól szenvedünk, hogy bizonyos politikusok a saját érdekükben vérbe akarják borítani a világot."

Ariel mély félelemmel néz a jövőbe, rettegve attól, hogy a feszültségek tovább fokozódnak, és elérkezik a harmadik világháború. Amikor a rakéták robaját hallja, ösztönösen az óvóhely sarkába húzódik, ahol a zűrzavar elől menekülve verseket kezd írni a háború borzalmairól. Szavai között ott rejlik a remény, hogy egyszer talán megoszthatja a világgal ezeket az érzéseket, és a költészet erejével talán enyhítheti a szenvedést.

Dóra péntek hajnalban, amikor megérkezett a riasztás, gyorsan a hordozóba helyezte kétéves kisfiát. Kislányai, akik 9 és 11 évesek, azonnal kaptak valamit a ruhájukra, míg férje a kutyát pórázra kötötte. A kis Dani, aki eddig édes álmaiban merült el, hirtelen felébredt, amint beléptek a miklatba. Ott mindenki egyszerre kiabált és pánikolt, ami igazán megrémítette a három gyerek. Bár már jártak óvóhelyen korábban, most valami egészen más és félelmetes érzés kerítette hatalmába őket.

"A korábbi rakétáknál megvontuk a vállunkat, tudtuk, hogy a jemeniek ma is gondoltak ránk, pipa. De Irántól mindenki összefosta magát. Mindenki azonnal azt elemezte, hogy az iráni rakéták robbanófejei 400 kilósak és óriási károkat okoznak. A gyerekek is hallották: a kicsi sírt, a nagyok rémülten forgatták a fejüket. Vettem egy nagy levegőt, és igyekeztem úgy tenni, mintha semmi baj se lenne."

Dóráék hat évvel ezelőtt, a COVID-járvány előtt érkeztek Izraelbe. Azóta sok nehézségen mentek keresztül, hiszen az elmúlt évek során temetésről temetésre jártak, és számos kedves ismerősüket, szomszédjukat veszítették el. A nagyobbik lányuk tanára, a szüleivel együtt, az egyik kibuc óvóhelyén keresett menedéket. Amikor végre kijöttek, szembesültek a valósággal: nemcsak hogy a házuk odaveszett, de a szomszédaik is eltűntek. A tanárnő, megviselten, levelet írt az iskolának és tanítványainak, amelyben közölte: sajnos nem tud többé tanítani.

Most nem az lesz, mint október 7. után, hogy várunk, hanem azonnal hazamegyünk Budapestre, gondolta Dóra. De addigra már lezárták a reptereket. "Nem hittem el, hogy megint itt vagyok a három gyerekemmel és húznak el a rakéták a fejem fölött. Jó, akkor itt fogunk túlélni."

Édesanyaként különösen ügyel arra, hogy a kicsik ne érezzék, mekkora a córesz. "Pár nap után világos lett, hogy muszáj aludni, különben felborulok. Ki kell szellőztetnem a fejem, akkor leviszem a kutyát. Ő egyben a pszichológusom. De volt, hogy azt mondtam, elmegyek sétálni, és befeküdtem a kocsiba aludni egy negyedórát, mert nyolcadik napja éjjelente többször kelünk."

Dóra azon fáradozik, hogy a gyerekek számára pozitív fényben tüntesse fel a helyzetet: milyen nagyszerű, hogy apa otthonról dolgozik, hogy nincs iskola, és hogy anya ínycsiklandó ételeket készít, így együtt tölthetjük az időt. "Amikor a körülményekről kérdeznek, igyekszünk úgy fogalmazni, hogy senki iránt se tápláljanak gyűlöletet, és hogy ne alakuljon ki bennük egy fekete-fehér, megosztó világkép."

Weisz Judittal, a Tel Aviv-i állami kórház pszichiátriájának szakértőjével beszélgetünk, aki éppen éjszakai ügyeletét zárta le. Judit munkája során különösen a szexuális traumák áldozataival foglalkozik, és emellett saját magánpraxist is vezet. Örömmel számolt be arról, hogy az éjszakája csendesen telt, ráadásul ez az első alkalom egy héten belül, hogy a rakétázás is elkerülte őt.

Az izraeli kórházak az iráni támadás megindulása utáni pár órában átálltak a sürgősségi ellátásra: azonnal hazaküldték a nem kritikus állapotú betegeket, a legtöbb fekvőbeteg osztályt a föld alá vitték, a járóbetegeket online látják el. A sürgősségi osztály folyamatos készültségben van: ha nagyszámú sebesültet hoznak be, azonnal külön pszichiátriai részleget nyitnak.

"Főleg azok jönnek, akiket a mentő közvetlenül a bombatámadások helyszínéről szállít be. Akinek szétlőtték a lakását, felrobbantották a kocsiját, azon van, hogy megteremtse az alapvető életfeltételeit, nem jön be a sürgősségire pszichológiai segítségért. Akinek akut stresszreakciója van, például nem alszik, szorong, az inkább nem hagyja el az otthonát. Egyelőre a segélyvonalak izzanak, és tele-terápiával próbáljuk támogatni a betegeket. De ahogy vége lesz a támadásoknak, nem lehet majd megállítani a kórházban a betegáradatot."

Bár a pszichiátria általában jól meghatározott diagnosztikai kritériumokra és terápiai megközelítésekre támaszkodik, Weisz doktornő véleménye szerint október 7. óta elengedhetetlen, hogy minden egyes esetet külön-külön újraértelmezzünk.

A jelenlegi helyzet, amelyben létezünk, sajnos távol áll a megszokott normáktól, így újra kell értelmeznünk, mit is jelent a „normális” viselkedés és érzelmi reakció. Ha például nem merünk kimenni az utcára, ha nehezebben tudunk koncentrálni a feladatainkra, vagy ha rémülten ugorunk ki az ágyból egy mentő szirénáját hallva (és nem egy bombát jelző hangot), akkor ezek a reakciók nem számítanak megszokott normának. Mivel azonban ez a jelenség a társadalom széles rétegeit érinti, a legtöbb szakember már nem tekinti kórosnak. Ha egy páciensem nem képes aludni a bombázások idején és azt követően sem, nem állíthatom, hogy az alvászavara rendellenes lenne. Ha retteg attól, hogy a gyógyszere miatt nem ébred fel a bombariadó alatt, vagy ha nem kér szorongásoldót, mert úgy érzi, hogy bizonyos fokú szorongás szükséges a hatékony reakcióhoz, akkor máshogy kell megközelítenem a segítségnyújtást.

A segítségnyújtást újraírja, hogy mindennek mi, orvosok és terapeuták is a részesei vagyunk: én is összerezzenek még Magyarországon is, ha szirénát hallok. Nem tudom tisztán azt mondani a betegemnek: nézzünk rá közösen a te traumádra, mert a trauma mindannyiunké, az enyém is. Az én lakásom is felrobbanhat, az én szeretteimnek is baja eshet. Én is ugyanúgy gyászolom a halottakat, én is féltek sokakat. Ez megváltoztatja a terápia nyelvét, a kereteit.

A doktornő szerint a jelen helyzetben nem normális nem félni, de két bombariadó között az élet zajlik tovább. "A vészhelyzet mindennapjait éljük. Október 7. óta én is egyfajta disszociált állapotban vagyok: nem engedhetem meg, hogy bizonyos érzésekbe teljesen beleengedjem magam, mert akkor nem tudnám a munkám végezni."

A doktornő jelenleg is aktívan foglalkozik a kibucok túlélőivel, és a 2023-as Hamász-támadás következtében különösen elkötelezetten nyújtott segítséget a terrortámadás közvetlen áldozatainak, valamint azok családtagjainak és a kitelepítetteknek.

Weisz Judit a jelenlegi helyzetet nem a poszttraumás stressz szindrómával jellemzi, amely általában arra utal, hogy az egyén egy mélyen fájdalmas emlék fogságában él, folyamatosan újra átélve azt, miközben próbálja elkerülni a trauma nyomasztó emlékét. Ezzel szemben a mostani állapot inkább intra-traumás stressz szindrómának felel meg, mivel a trauma hatása október 7. óta folyamatosan jelen van, sosem hagyva nyugton az érintetteket.

"PTSD esetén a kezelés alapvető eleme, hogy visszaállítsam a beteg biztonságérzetét, de ez jelenleg lehetetlen, mert objektíven soha senki sincs biztonságban. A folyamatos fenyegetettség mellett a média is állandóan traumatizál, mindenhonnan ömlik a veszteség, a halál és a gyász. Reggel arra ébredsz, hogy bemondják, hány katona halt meg, meginterjúvolják a szüleit, volt tanárát, szerelmét, testvérét. A televízióban csak felrobbant épületeket látni. Ez mindenkinek megterhelő."

És hogy küzdenek meg az emberek mindezzel? Óriási a szolidaritás a társadalomban, az emberek ahol csak lehet, segítik egymást.

Október 7. után úgy éreztem, hogy egy hónap múlva elér minket a vég, de az emberi tűrőképesség messze felülmúlja a várakozásaimat. Szakemberként az a legmeglepőbb számomra, hogy még akkor is képes vagy erőt összeszedni magadban, amikor már úgy tűnik, hogy minden tartalékod kimerült.

A pszicháternő elhatározta, hogy minél több időt töltsön a tenger vizében, hiszen az úszás számára mindig is a nyugalom szigete volt. Az utóbbi napokban azonban egy kis aggodalom kezdte gyötörni: mi van, ha éppen akkor hívják be a kórházba egy bombatámadás következtében, és emiatt késlekednie kell? "De amikor kijövök a vízből, tudom, hogy folytathatom a munkámat," gondolta magában, próbálva elűzni a félelmeit.