Sándor különös gyűjteménye, amely tele volt összegyűjtött flakonokkal, nem maradt következmények nélkül; a környékbeli fiatalok azért bántalmazták őt, és még a mankóját is elvették.

Sándor négy éve az utcán él, pékcukrászként dolgozott, de egy baleset miatt elvesztette az állását, és azóta nem talált új lehetőséget. Két gyermeke van: a fia Hollandiában, a lánya pedig Miskolcon fodrászként dolgozik, de már öt éve nem találkoztak. Egy park padján ült, lábai alatt a flakonok, amelyeket hosszú idő alatt gyűjtött össze, amikor három ismeretlen férfi lépett hozzá. Kérdések nélkül, egyszerűen csak el akarták venni tőle a flakonokat. Sándor próbálta megvédeni magát, de a túlerő legyőzte; megverték, és elvették tőle a flakonokat, valamint a mozgásában segítő mankóját is. A flakonok visszaváltásának rendszere új életformát teremtett Magyarországon. Bár több ezer forintot is összegyűjthet az ember az eldobott italos dobozok, üvegek és flakonok révén, a gyűjtögetőket számos veszély fenyegeti. Ezt személyesen tapasztaltuk meg, amikor elindultunk Budapest utcáira, hogy felfedezzük, mennyi pénzt tudunk összegyűjteni a flakonokkal.

2024 első felében Magyarországon nem csupán a figyelemfelkeltő, sárga színű, impozáns visszaváltó automaták bukkantak fel, hanem ezzel párhuzamosan a városi táj is új, vibráló dimenzióval gazdagodott. A hangok és a megjelenés árulkodó jeleket nyújtanak arról, hogy a nagy, fekete zsákokat cipelő emberek milyen termékekkel járnak, de a kereskedelmi láncok saját logós, vállra akasztható bevásárlótáskáik is fontos szerepet játszanak a visszaváltási folyamatban.

Üdítőitalos dobozok címkéit vizslató emberek a kukáknál, a szemetesekben könyékig, de nem egyszer vállig turkáló emberek, miközben korábban soha nem látott mértékben szedik össze az állampolgárok az utcán hagyott szemetet. Persze csak akkor, ha az korábban valamilyen italt tartalmazott, és a csomagolásán szerepel a bűvös logó a körbejáró nyilakkal, benne az értékére vonatkozó számmal. A műanyag flakonok, alumínium dobozok és üvegek ma már egyfajta valutaként működnek, egyeseknél bizony a megélhetésnek új lendületet adva. Kíváncsiak lettünk, mennyire tudja megkönnyíteni az emberek életét az üvegvisszaváltás, személyesen akartuk kipróbálni, tényleg össze lehet-e szedegetni az utcán annyi flakont, amelyek visszaváltásával a napi szükségletek megteremthetők.

Hétfő reggel érkezik, és a nap első fényeivel együtt én is felébredek. Kávém gőze már messziről csalogat, és miközben szürcsölöm, az elmémben egyszerre robban be egy csomó kérdés, amelyek eddig csak egyesével piszkálták a gondolataimat. A bizonytalanság szorítása belülről feszít: vajon képes leszek-e órákon át kutatni a szemétben, miközben a járókelők, az iskolába és munkába sietők figyelme rám irányul? Meg fogom-e találni a veszélyt, egy éles üveget, ami sérülést okozhat? Lesznek-e verekedések a kukák körül, és milyen titkos kincsek várnak rám a hulladékok között? Milyen izgalmas konfliktusok és váratlan találkozások várnak rám a nap folyamán?

A kérdésekre csak odakint kapok választ, ideje elindulni. Egyetlen sarkot megyek, a zöld kis kukából máris előkerül három darab energiaitalos doboz, a túloldalt a lépcsőház elé kihúzott nagyobb szemeteseket nézi át éppen egy férfi. Ha odamegyek, bizonyosan én leszek a konfliktusforrás, ezért továbbállok, elindulok a Nagykörút felé, egyenesen a Blaha Lujza térig.

Amikor elhatároztam, hogy én is belevágok a flakonozás izgalmas világába, úgy gondoltam, hogy a hajnali órák ideális választás lesz. Ám ennél nagyobb tévedést el sem tudtam volna képzelni. Hiába tűnt egyértelműnek, a közmunkásokat, akik éppen akkor ürítik a szemeteseket, teljesen kifelejtettem a számításaimból. Minden egyes kuka mélyére benézek, és a gyanúsnak tűnő tartalmú szemetesekbe is belenyúlok, hátha felfedezek valamit. Kicsit módosítok az útvonalamon, a párhuzamos utcák rejtett zugait keresve próbálom kikerülni a közterület fenntartókat. Úgy tűnik, a stratégiám működik, hiszen még nem helyeztek ki új zsákokat, de a csalódás nem marad el; a visszaváltós logóval ellátott flakonok után egyre inkább sóvárgok.

Csaknem egy óra elteltével számot vetek. A nehézségek ellenére tizenkét darab doboz és flakon lapul a szatyromban. Gyors fejszámolással kijön, ez bizony 600 forint. A flakonok lassan, a kérdések annál gyorsabban gyűlnek: hogyan lehetséges majdnem egy évvel a rendszer bevezetése után, hogy még mindig olyan sok a nem visszaválthatós italos csomagolás? Az egyik nagy energiaital-gyártó cég termékei különösen sokszor okoznak fájdalmat. Amikor észreveszem a kuka mélyén, már tudom, hogy hamis arany, mégis ellenőrzöm egyesével, hátha.

A II. János Pál pápa téren éppen zajlik a szemetesek cseréje és a park takarítása. Bár a gyűjteményem bővítésére nem sok esélyem van, azért becsülettel átkutatok néhány kukát. A park közepén állva körülnézek, várva, hogy valamilyen inspiráló impulzus érkezzen. Ekkor egy férfi lép hozzám, és tüzet kér. Szeretnék tőle információt kérni a flakongyűjtésről, de amikor megérzem a tömény marihuána szagát, inkább elhúzódok. A tervem azonban nem változik; a dobozok helyett most az információszerzésre helyezem a hangsúlyt. Három férfi ül a padon, mellettük egy bevásárlótáska, benne néhány hosszú nyakú nemesfémmel. Tőlük tudom meg, hogy ez egy óriási lehetőség az utcán élőknek, hiszen napi több ezer forintot is kereshetnek a flakonok visszaváltásával.

Mindenki a saját útján halad, és az elérhető sikerek mértéke a kitartásunktól függ. Az, hogy ki mennyire elhivatott és szorgalmas, meghatározza, mennyire tudunk kiemelkedni a tömegből.

Mihály, a régi németországi szálloda konyhafőnöke, mesélte nekem, hogy a legjobb napján 7000 forintot keresett, de inkább csak a környékbeli szemétből gyűjtögetett. Azt mondta, hogy aki igazán kitartó, az akár 10 000 forintot is össze tud szedni egy nap alatt. Egyszer egyetlen kukában több mint 30 flakont talált – ez a rekordja, amit azóta sem sikerült megdöntenie. De figyelmeztetett, hogy a flakonok gyűjtése nem mindig kockázatmentes, hiszen gyakran konfliktusokhoz vezetett már.

Sándor középen foglal helyet, arca elárulja a megpróbáltatásokat, de valahogy mégsem tűnik szomorúnak. Lelkesedéssel veti bele magát a mesélésbe, azonnal a lényegre tér, mintha a szavak szárnyra kapnának körülötte.

A mellette ülő Gábor egy mankóra támaszkodik, és miközben rámutat, elmeséli, hogy most már ketten használják az ő mankóját, miután az övét ellopták.

Közösen mesélik, hogy a területek nagyjából "fel vannak osztva", és mindenkinek megvan a maga kis zónája, legalábbis a legtöbben így gondolják. Azonban gyakran előfordul, hogy valaki átlép ezeken a határokon, ami mindig konfliktushoz vezet. Gábor például egyszer a visszaváltó automatánál várakozva tapasztalta meg, mit jelent, ha a sorban mögötte állók nem tartják tiszteletben a személyes terét: hátulról lökdösték, míg el nem tüntették a zsebéből a mobilját. Gábor nem gyűjtöget túl sokat, hiszen gerincproblémái miatt nem tud lehajolni. Közben a munka megosztása a csoportban természetes módon zajlik, így ő inkább a flakonok visszaváltására specializálódott. Amikor rákérdezek, mire költik az így szerzett pénzt, a válasz az, hogy cigarettára és borra, mivel ételt minden nap kapnak, tehát arra csak ritkán van szükség. A flakonokért kapott forintokat zsebpénzként kezelik, és láthatóan számtalan történet vár arra, hogy megosszanak másokkal — egy könyvet is simán meg lehetne írni belőlük. Ahogy a beszélgetés egyre inkább eltávolodik az eredeti témától, kíváncsian kérdezem, mikor érdemes igazán nekilátni a gyűjtögetésnek. Hezitálás nélkül válaszolják, hogy hajnalban és éjjel van a legnagyobb esély a sikerre, hiszen nappal ezek a lehetőségek sokkal korlátozottabbak.

Észreveszem, hogy számos anyuka este kilenc körül sétál a hét- vagy tízéves gyerekeikkel, és a házak elé kihelyezett szemetesládákból gyűjtik a flakonokat. Vajon hogyan élik meg a gyerekek a másnapi iskolai kihívásokat, miután ilyen későig kint voltak?

- Ezt a kérdést teszi fel Mihály, miközben ügyesen átirányítja a beszélgetést egy másik, fontosabb problémára.

Korábban is feltűnt már, de ezen a napon jobban is meg tudtam figyelni, amint a zsákmány reményében széttépik a bezacskózott szemetet, hogy visszaváltható árut találjanak benne. Az így talált flakon a saját zsákban, a többi szemét pedig a járdán landol. És ott is marad. A hulladékról szóló törvény úgy rendelkezik, hogy a szemetesbe dobott palackok és alumíniumdobozok települési hulladéknak minősülnek, magyarán, azt bárki nem szedheti össze hivatalosan. A visszaváltási rendszer bevezetésekor megvolt a félelem, hogy jogsértést követ el az, aki kukázás útján gyűjt ilyen, egykoron hulladéknak, ma már kincsnek számító üveget, vagy flakont. A rendőrség azonban gyorsan eloszlatta a kételyeket: a békés gyűjtögetők, akik visszaviszik a gyűjtőpontokra a flakonokat, köszönetet érdemelnek, nem büntetést, egyúttal közölték, hogy a kukát borogató gyűjtögetőkkel szemben fellépnek, és szabálysértési eljárás alá vonják őket. Rendőri intézkedéssel az utam során nem találkoztam, de maga után mocskot hagyó flakonozókkal annál többel, a beszélgetőtársaim is sok ilyen esetről számolnak be.

Hosszan el tudnám még cseverészni velük, de itt az ideje, hogy tovább lépjek. Eredetileg az volt a tervem, hogy visszaváltom az összegyűjtött kincseimet, de inkább úgy döntöttem, hogy ott hagyom őket a három jóbarátomnak. Nekik sokkal nagyobb szükségük van rájuk, míg nekem már nincs kedvem foglalkozni ezzel. Majd fejben összeszámolom, mennyi gyűlt össze, és mennyi az átszámolt értéke forintban.

Pár utcával arrébb, a Keleti pályaudvar környékén egy férfi kétkerekű kézikocsit húz maga után, a tetején fekete zsákkal. Dezső arról beszél, hogy a napi szükségleteit biztosítani tudja a visszaváltásokkal. Ugyan kap reggelit, ebédet és vacsorát, ő ezen felül még vásárol ételt magának. Napközben alszik, délután körútra indul, 4-5 órát talpal, így jön össze neki 2-3000 forint naponta. Hozzáteszi azt is, hogy a rendszer indulásakor jobb volt a helyzet, akkor könnyen lehetett 10 000 forintot gyűjteni, mára azonban egyre többen flakonoznak, beszűkítve a lehetőségeket.

Eredeti célomat mindig szem előtt tartom, miközben kanyargós úton közelítek a szemetesekhez. A szatyrom súlya azonban mit sem csökken. Hamarosan észreveszek egy idős bácsit, aki a hátam mögött halad. Megállok mellette, és figyelmeztetem, hogy azok a kukák már nem rejtenek semmi értékeset, ne pazarolja az idejét. Ő azonban elmondja, hogy nem a hagyományos értelemben vett gyűjtögető; inkább csak az otthon felhalmozott flakonokat viszi el a gyűjtőpontra, és az útja során néha a kukákba is benéz. Ezzel a módszerrel egy kis kiegészítést tud csinálni a nyugdíjához. Megjegyzi, hogy sokan meg szokták sajnálni, és inkább adnak neki 200 forintot, hogy ne kelljen a szemetesekben kutakodnia - mondja, miközben az arcán egy apró mosoly bontakozik ki. Ekkor azon kezdek gondolkodni, hány hasonló kisnyugdíjas élhet Magyarországon, akiknek az idősebb korukra flakonok gyűjtögetésére kell kényszerülniük. Közben már a metrón ülök, és a Déli pályaudvar felé robogok, magam mögött hagyva a pesti oldal forgatagát.

A Vérmező a hétfő délelőtti, ragyogó napsütésben szinte ünnepi hangulatot áraszt, mintha csak munkaszüneti nap lenne. Gyerekek és házi kedvencek sétálnak az árnyas fák alatt, míg mások futással edzik magukat, és természetesen a közteresek is szorgoskodnak, cserélve a zsákokat a park szemeteseiben. Nehezen hiszem el, hogy bármerre is indulok, mindig megelőznek. Olyan érzésem van, mintha a város szívében egy titkos versenyt futnának a kukák és én közöttem. Néhány szelektíven gyűjtő kuka után végleg feladom, és inkább az Attila útra indulok. A döntésem helyesnek bizonyul. A szatyrom egyre nehezebb, és ekkor már véglegesen megerősítést nyer az a tapasztalatom, hogy a buszmegállókban elhelyezett világoszöld kukákba érdemes mindig belenézni. A buszra várakozók szinte sorban dobják ki az italos dobozaikat, így ezeken a gyűjtőhelyeken különösen intenzíven tapasztalható a folyamatos utánpótlás.

A hirtelen és a semmiből jött sikerélmény magabiztosabbá tesz, magába kerít az érzés, hogy most hasznos percek állnak előttem. Még egy pillanatra visszamegyek a Vérmező szélére, hogy bekapjak pár falatot egy padon, a mellette lévő szemetestárolóba is már csak megszokásból kukkantok bele.

Egy. Kettő. Három. Négy. Öt. Nem akarok hinni a szememnek. Az eddigi utam már megtanított, hogy ne bízzam el magam a rengeteg nem visszaváltható dobozok és üvegek miatt, mégis pozitív érzés önt el. Négy sörösüveg, plusz egy aludoboz, az egyik ráadásul 135 forintot ér. A nap eddigi legnagyobb fogása.

Új lendületet kapok. Az Attila úton folytatódik a sikerszéria. Szinte minden szemetesben találok valami értékeset. Magnetónak érzem magam az X-Menből, úgy vonzom az alumínium dobozokat. A Horváth-kert szélén a fák árnyékában keresztbe tett lábakkal üldögél Attila. Megengedi, hogy leüljek mellé. Mint aki már várta, hogy kérdéseimet feltegyem neki, úgy kezd el mesélni. Kerüli a fölösleges információkat, csak a lényeget árulja el nekem. Újabb részleteket tudok meg tőle.

Onnan tudja, hogy diplomás ember, mert ő maga is a környéken lakott korábban, ami számára jelen esetben előny; volt szomszédai, ismerősei külön neki gyűjtik össze otthon a visszaváltásra váró flakonokat. Attila 6000 forintra lövi be a naponta megkereshető összeget, elmondása szerint azonban az utóbbi időben az iskolák és szállodák dolgozói már maguknak teszik el az üvegeket, dobozokat, így a korábbiaktól eltérően ezekkel már nem számolhatnak.

Miközben beszélgetünk, a szatyromból előhalászom a Vérmezőn és környékén összegyűjtött kincseimet. Gyermeki lelkesedéssel mutatom meg neki a 135 forintos üveget, de a mosolyom gyorsan eltűnik, amikor azt mondja, hogy nemrég pont ugyanilyet talált, ám hiába a feltüntetett ár, az automata csak 25 forintot adott érte. Próbálom elrejteni a csalódottságomat, és megkérdezem tőle, hogy a fővárosban hol lehet a legjobban "kaszálni". Gondolkodás nélkül válaszol: az V. kerület a külföldiek miatt igazi kincsesbánya, különösen a Váci utca Vörösmarty térig tartó szakasza. Nem is kell több, a 16-os busz éppen befut a megállóba, és néhány pillanattal később már a turisták között suhanok vissza a pesti oldalra, hogy saját szememmel lássam, valóban a flakonozósok paradicsoma-e ez a bevásárlóövezet.

A délutáni és éjszakai nyüzsgésnek a késő délelőtti órákban még nyoma sincsen, a lyukacsos szemetestartókon kívülről is látszik, hogy nem sok szemét van bennük a szokásos reggeli/délelőtti ürítés miatt. Ennek ellenére nagy elánnal vetem bele magamat a Váci utcába, a reggeli feszélyezettségemnek már nyoma sincs. Szinte minden kukában találok visszaváltható terméket, percek alatt telepakolom a szatyromat. Igaza volt Attilának.

A Vörösmarty tér azonban olyan kihívásokkal néz szembe, amilyenekkel eddig még sosem találkoztam. Olyan kukák sorakoznak itt, melyek tetejét nem lehet egyszerűen felnyitni. Csak egy kicsiny rés enged betekintést a belsejükbe, vagy éppen lehetőséget ad arra, hogy a szemetet elhelyezzem bennük. Így hát kénytelen vagyok vakon, szó szerint vállig nyújtózva tapogatózni, hogy rábukkanjak a kincsekre. Hosszú távon ez a módszer nem a legkellemesebb, így gyorsan kidolgozom egy új stratégiát: a kukába rejtett zsák tetejét megrázva próbálom megállapítani, hogy érdemes-e belemennem a sötétségbe. Ez a nehezítő körülmény eltúlzott, de azt mindenképpen észreveszem, hogy a bulinegyed igazi kincsesbánya lehet. A külföldi turisták pedig, bár talán nem is sejtik, de jelentős mértékben hozzájárulnak sokak megélhetéséhez.

A csúcsra érkeztem, és tudom, hogy a legjobb pillanataim már mögöttem vannak, de vágyom arra, hogy a külső kerületekben is új élményekre és persze flakonokra leljek, ezért Dél-Pest felé veszem az irányt. A metrókocsiban ülve, tele a kezem egy szatyornyi gyűjteménnyel, alaposan szemügyre veszem a megállókat, mintha nem tudnám őket kívülről. De néha a figyelmetlen bámészkodás is hozhat meglepetéseket; a Népliget nem volt a terveim között, mégis úgy érzem, érdemes lenne ott körülnézni. Amint a legelső kukánál megpillantom a híres kólagyártó aludobozát, azonnal felcsillan a szemem, de az 50 forintos logó valahogy nem akar felbukkanni. Körbeforgatom, háromszor is, hátha csak én nézem el. A látásom rendben van, hiszen a szemüvegem a helyén van. A következő szemetesben öt egyforma sörösdoboz várakozik, mindegyik teljesen értéktelen. Itt nem a közteresek, hanem más gyűjtögetők jártak elöl. Letérek a járdáról, és a térdig érő fűben küzdve indulok egy távolabbi kukához, de hiába. Ott állok megtörten, magam elé meredve, mint Wagner Moura, aki a híres mémben Pablo Escobart alakítja.

A Határ útra már egy megtört aranyásóként érkezem, a negatív energiák pedig körülöttem vibrálnak, mint sötét árnyak. A szemetesekhez a konkurensek másodpercekkel előttem érkeznek, minden reménysugarat elnyelve, mint a sötét felhők a napfényt. Odébb egy férfi tűnik fel; kezében két alumínium dobozt szorongatva cikázik a szemetesek között, de őt is megelőzik a gyorsabbak. Az évek során sokat tanultam és tapasztaltam, itt az idő, hogy lezárjam a flakonokért folytatott hadjáratomat. Odalépek hozzá, hátha a tapasztalata még tartogat számomra valami újat.

Az eddigi beszélgetőtársaimhoz képest László jóval gyorsabban beszél, szemeivel pillanatok alatt méri fel a perifériáját, olyan, mintha egész életében sietne valahová. Mégis szán rám egy kis időt, pedig nem is sejti, hogy a Váci utcai kincsekkel távozik hamarosan. Neki 5-6000 forint jön össze egy nap a flakonozásból, ehhez azonban 30 kilométert megy nagyjából. Az V. kerületet ő is aranybányának írja le, de Óbudán, vagy a Nyugati és Keleti pályaudvarok környékén is szépen lehet gyűjtögetni szerinte, annak ellenére, hogy egyre nagyobb a verseny a flakonokért. Egymás után sorolja az utcákat, mintha beépített térképpel dolgozna, amikor egy új, hasznos információval lát el;

Szerinte aki sokat szeretne gyűjteni, annak már hajnali 4-kor el kell indulnia, mikor a város nagy része még alszik, és a kukákat sem ürítik ki a közteresek. A flakonokért kapott pénzből a napi cigarettája megvan, ezen kívül tusfürdőt, borotválkozáshoz szükséges termékeket és egyéb piperecikkeket vásárolnak a barátnőjével, amit ugyan kapnak a hajléktalanszállón, de azt mondja, azokat nem szeretik. Tudna még mesélni, de várja a barátnője, ezért átadom neki a zsákmányt. A következő pillanatban már csak a sietős lépteit látom hátulról, kezében az egész nap hurcibált szatyrommal. Egy férfi még leszólítja, az utolsó korty elfogyasztása után nekiadja az üdítős üveget.

Bennem kavargó érzelmek sokasága bontakozik ki. Valóban lehetséges, hogy egy nap alatt több ezer forintot gyűjtsünk össze, de ehhez rengeteg akadályt kell leküzdeni. A flakongyűjtés során körülbelül 2000 forintot sikerült összegyűjtenem, de gyakran megálltam beszélgetni, megfigyeléseket tenni, és emiatt időben és távolságban is lemaradtam a valódi gyűjtögetőktől. Az emberek elmondása alapján sokan örömmel fogadták a visszaváltós rendszer bevezetését, lehetőségként tekintenek rá. Az egyik legérdekesebb tapasztalatom viszont egy másik területre vezet: Budapest valószínűleg az energiaital-fogyasztás egyik középpontja a világon.