Tarr Béla 70: 7 alkotó, akinek munkásságát mélyen befolyásolta a Sátántangó rendezője. Az ő filmjei nem csupán vizuális élményeket nyújtanak, hanem filozófiai mélységekkel is bírnak, amelyek a nézőt gondolkodásra késztetik. Tarr Béla egyedi stílusa és nar

Július 21-én Tarr Béla, napjaink egyik legismertebb és legnagyobb hatású magyar rendezője ünnepli 70. születésnapját. A Sátántangó, a Werckmeister harmóniák és a Kárhozat alkotója a 2011-es A torinói lóval hivatalosan is búcsút intett a rendezésnek, de munkássága továbbra is élénken jelen van a kortárs filmművészet világában. E jeles alkalomra összegyűjtöttünk 7 rendezőt, akiknek a művei Tarr Béla hatását tükrözik.

A két Oscarra jelölt amerikai rendező, Gus Van Sant, kétségtelenül az egyik legismertebb Tarr-rajongó az Egyesült Államokban. Elég csupán az Elefánt lenyűgöző, hosszan tartó beállításaira pillantanunk, hogy világossá váljon, milyen mélyen hatott rá Tarr Béla munkássága. Van Sant rendszeresen említi interjúiban, hogy a magyar rendező, különösen Halál-trilógiájának (Gerry; Elefánt; Az utolsó napok) hatása meghatározó volt számára. "Tarr Béla filmjei mindig is nagy inspirációt jelentettek számomra, de miután újra végignéztem a Kárhozatot, a Sátántangót és a Werckmeister harmóniákat, észrevettem, hogy én is igyekszem újragondolni a filmnyelvet, és felfedezni, milyen módon formálta a filmipar a saját alkotásaimat" - fogalmazott esszéjében, amikor 2008-ban az Egyesült Államokban Tarr retrospektív vetítést tartottak.

Van Sant szerint a mozi egyszerű, a színházat imitáló, egy beállításos mozgóképként kezdődött, a következő 20 évben pedig kialakult a közelikből, párhuzamos vágásokból álló saját szótára és nyelve. Ebből dolgoztak a rendezők, kontrollálva az időt és a cselekményt, így tudták elérni, hogy a nézők bizonyos módon gondolkodjanak a karakterekről. "Az egész modernné és egyszerűvé vált, mint amikor elindítasz egy mosást, és a mosógép mindent elvégez helyetted. A modern mozi egy olyan találmány, amely elvégzi a gondolkodást helyetted, neked semmit nem kell már csinálnod - nem úgy, mint a színházban" - magyarázta.

Van Sant úgy véli, hogy ha alaposabban megvizsgáljuk, a mai tévésorozatok és az 1915-ös „Egy nemzet születése” című klasszikus némafilm lényegében hasonló módon működnek, és az innováció terén nem sok minden változott az évek során. Ezzel szemben Tarr Béla alkotásai visszanyúlnak a film művészetének gyökereihez, a statikus képek világához, ahhoz az időszakhoz, amikor a mozi még nem vette át a gondolkodás terhét a nézőktől. Emlékezzünk csak, amikor az első filmvetítés alkalmával a vásznon feltűnő vonat látványa elől a nézők riadtan menekültek a kijárat felé.

"Béla valahogy fizikailag is visszatért ehhez, és újra megtanult mindent, mintha a modern mozi soha nem is létezett volna. A dühös tömeg végigvonul az utcán és feléget egy kórházat a Werckmeister harmóniákban - egy beállítás, ami öt percig tart. Mikor egy vetítés után megkérdezték tőle, miért volt ilyen hosszú, azt válaszolta: 'mert hosszú volt az út'" - fogalmazott írásában. Van Sant szerint az, hogy ilyen hosszú volt az utca és ilyen hosszan mutatták a lincselő tömeget, elég időt adott a nézőknek, hogy elkezdjenek gondolkodni a látottakon, átérezzék a jelenet súlyát - mindez egész más hatással járt volna, ha pár másodperces vágásokkal úgy mutatta volna be, mint ahogy a modern moziban az manapság szokás.

A thai filmrendező, Apichatpong Weerasethakul, a slow cinema egyik legismertebb kortárs alakja, aki 2010-ben elnyerte a Cannes-i Filmfesztivál fődíját a „Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire” című művével. Filmjeinek sajátos ritmusát és a hosszú beállításokat nem csupán Tarr Bélával közös vonásaik kötik össze; mindkettejük munkáiban a narratíva fokozatos elmosódása és a természet, valamint a táj dominálása is megfigyelhető, sokszor háttérbe szorítva a karaktereket. Míg Tarr transzcendens realizmusát a kelet-európai kontextus és a zsarnokság természete formálja, addig Weerasethakul alkotásait a keleti vallás és filozófia mély hatása jellemzi, ami különleges perspektívát ad munkásságának.

A thai rendező többször is tanította Tarr filmiskoláját Szarajevóban. "Évek óta ismerem őt, és azok közé tartozik, akik még egy utazás során is képesek energiával feltölteni a környezetüket" – mesélte egy ilyen élményéről. "A filmkészítés számomra egy univerzális nyelv, és én rengeteg alkotó esszenciáját hordozom magamban, kezdve Abbas Kiarostamitól, Tarr Bélán át egészen Antonioniig és még sok más művésszel. Ők is magukban őrzik elődeik örökségét. Úgy vélem, mindannyian fáklyaként továbbadjuk ezt a kulturális DNS-t" – fejtette ki, mit jelent számára a művészet és az inspirációk sokasága.

A közel négyórás "An Elephant Sitting Still" 2018-as bemutatója óta szinte mindenhol úgy emlegetik, mint Tarr Béla filmjeinek egyik legfőbb és legméltóbb örökösét. A rendező, Hu Bo, aki eredetileg íróként indította pályafutását, 2016-ban a FIRST International Film Festival Financing Forum keretein belül kapott támogatást filmötletéhez. Érdekesség, hogy a FIRST egyik workshopját Tarr Béla vezette, és ennek az irányításnak köszönhetően készült el Hu Bo első rövidfilmje, a "Man in the Well". Így joggal állítható, hogy Bo Tarr tanítványaként lépett a film világába.

Az An Elephant Sitting Still című film szívszorítóan mutatja be négy ember életének keresztmetszetét, akiknek sorsa egyetlen nap alatt fonódik össze egy kínai metropolisz zűrzavarában. A rendező, Hu Bo, sajnos tragikus módon, mindössze néhány hónappal a filmje bemutatója után, 2017-ben öngyilkosságot követett el. A magyar közönség számára a magyarhangya jóvoltából két évvel ezelőtt került sor a film itthoni premierjére, amelyet a neves Tarr Béla méltatott. "Itt nem nekem kellene állnom, hanem neki" – hangzott el a Filmtett beszámolója szerint, amikor Tarr kifejezte, hogy az An Elephant Sitting Still az utóbbi évtized egyik legkiemelkedőbb alkotása. Bo nem csupán a film és az irodalom területén volt aktív; a színházban is jelentős munkásságot fejtett ki. A magyar vetítés előtt Tarr Béla egy könyvet emelve búcsúzott a közönségtől: "Nem pazarolta az idejét. Ti se pazaroljátok!"

Ceylan nemcsak napjaink legünnepeltebb török filmese - a Cannes-i Filmfesztivál szinte állandó vendége, 2014-es Téli álom című drámája pedig az Aranypálmát is elnyerte -, de a már emlegetett slow cinema egyik legfontosabb alakja. Ő ugyan elsősorban Ozu Jaszudzsirót és Robert Bressont tartja elsőszámú mesterének, nem véletlen, hogy filmjeivel kapcsolatban szinte mindig előkerül Tarr, illetve Theodoros Angelopoulos neve. Ceylan hozzájuk hasonlóan lassú tempójú, a háromórás játékidőt karcoló filmeket készít, melyek nem azért ilyen hosszúak, mert annyi minden történik bennük - hanem mert ennyi időre van szükség ahhoz, hogy mi is teljesen fennakadjunk a szereplők közötti kapcsolati hálókon és magunkba szívjuk annak a tájnak a zamatát, ami a szereplőket sem engedi; ez Ceylannál általában Anatólia.

"Tarr Béla filmjei a narratív mozi különös és gyönyörű lehetőségeire emlékeztetnek minket" - fogalmazott az amerikai függetlenfilm egyik pápája. Habár Jarmusch filmjei elsősorban humoruk, valamint a westernnel, a horrorral és egyéb műfajokkal való kacérkodás miatt első látásra nem feltétlen Tarr mozijait juttatják eszünkbe, a magyar rendező hatása nagyon is érezhető Jarmusch életművén. Gondoljunk csak a Paterson lassú, melankolikus hangulatára és cselekménynélküliségére, a Halott ember hosszú beállításaira, vagy Jarmusch szinte minden második főhősére, akik a világtól elidegenedett, csendes szemlélőként vannak csak jelen.

A slow cinema Fülöp-szigeteki mestere, akinek 66. születésnapja tavaly december 30-án érkezett el, több mint másfél évtizede lépett be a filmes világ színpadára. Kelet-Európában sokan Tarr Bélához mérik, ám valójában húsznál több monumentális filmjében a bűn, a bűnhődés, a pszichózisok, a történelem, a kiszolgáltatottság és a természet hatalmas ereje jelenik meg. Alkotásainak gyakran nyolc-tíz órás terjedelme ellenére a középpontban álló kérdések a rendező szülőföldjének múltjával, jelenével és jövőjével foglalkoznak - írta Ritter György a Filmtett hasábjain Lav Diaz munkásságáról.

A kísérleti filmes művész itthon viszonylag kevéssé ismert, és a művészetével kapcsolatos viszonylag szűk körű magyar nyelvű anyagok között főként az Enigma folyóiratban megjelent interjú emelkedik ki. Ebben az interjúban a cím máris utal a párhuzamra Tarr Béla munkásságával, ami nem véletlen. Nem csupán filmjeik terjedelme, hanem a visszatérő tematikák – mint a bűn és bűnhődés, a szabadság, illetve az apokalipszis – is összeköti őket. Érdekes megfigyelni, hogy a Facebookon külön csoportok szerveződnek azok számára, akik végignézték a Sátántangót; Diaz filmjei viszont még ennél is hosszabbak, és nem csupán több időt, hanem egyfajta türelmet és elköteleződést is igényelnek a nézőktől.

Az amerikai író-rendező munkásságát a lassú mozi egyik új csillagaként tartják számon, különösen korai remekművei, mint az Old Joy és a Meek's Cutoff révén. Ha alaposabban szemügyre vesszük a hosszú beállításokat, világosan látható, hogy a szereplők miként olvadnak bele a tájba, és hogy a csend hogyan válik a legkifejezőbb hangzó élménnyé. Ugyanakkor Reichardt filmjeit nem lehet csupán a slow cinema keretein belül értelmezni; sokan úgy vélik, hogy inkább a minimalizmus irányába hajlik az esztétikája. Művészete formanyelve és filozófiai megközelítése szoros párhuzamot mutat Tarr filmjeivel, így a két rendező munkássága között egy érdekes párbeszéd bontakozik ki.