Sas József özvegye most már minden támaszát nélkülözi.
A Jászai Mari-díjas színművész és színházi vezető 2021. január 17-én távozott az élők sorából, életének 82. évében.
Ott áll az a varázslatos, idilli kertes ház a város peremén, a zöldellő természet ölelésében, ahol a csend szinte tapintható. A forró nyári napokon a kerti medence már régen elhagyatott, és a nappali, a konyha, valamint a szobák falain csak az emlékek nevetése hallatszik, amely évtizedeken át betöltötte ezeket a tereket. Sas József és második felesége, Komjáti Zsuzsa 1977-ben kötötték össze életüket, és megszületett lányuk, Ágnes. Ha létezik a boldogságra és harmóniára utaló, már-már elcsépelt "álompár" kifejezés, akkor ők mindenképpen megtestesítették azt. A népszerű színész, aki a színpadon ragyogott, mögött egy erős nő állt, aki mindvégig támogatta őt. Olyan időszakokban is, amikor a legnagyobb szüksége volt rá: a súlyos betegség árnyékában, kiszolgáltatottan, mindennapos gondoskodásra szorulva, amikor a remény szikrája is alig pislákolt...
- Az a hihetetlen, hogy Jóska már négy éve nincs mellettem, nincs közöttünk - mondta Zsuzsanna asszony. - Ha azt kérdezné tőlem valaki, hogyan telt számomra ez az időszak, talán csak annyit tudnék válaszolni rá: csendben, magányosan, fájdalmakkal telve. De nem szeretném, ha bárki is valamiféle önsajnálatba merült öregasszonyként gondolna rám. Élek, teszem a dolgom, jövök-megyek, de leginkább csak otthon vagyok, egyedül. Jönnek az ünnepek, és mondhatnám, hogy ez az időszak még inkább fájdalmas a számomra, csakhogy Jóska karácsonykor, szilveszterkor rendszerint dolgozott, a színházban volt, színpadra állt, s én persze ott voltam a háttérben, a közelében. Nehéz szavakba önteni, mennyire hiányzik. Ezt csak az tudja, aki ugyanígy elveszítette a másik felét, és egyedül kell tovább élnie. De most jut legalább annyi öröm nekem is, hogy karácsony előtt egy gyönyörű könyv jelenik majd meg a férjemről, arról az emberről, akit rengetegen szerettek, s talán szeretnek a mai napig.
Társ nélkül várni a karácsonyt és az újévet valóban kemény próba lehet. Kérdés, hogy lehet-e valaha is megszokni a magányt és a végtelen csendet. Sas József özvegye számára ez a helyzet nem csupán egy átmeneti állapot, hanem egy fájdalmas valóság, amelyhez alkalmazkodnia kell. Ráadásul a közelmúltban egy újabb szívszorító veszteséget kellett megélnie, hiszen egy olyan embertől kellett búcsúznia, aki szintén meghatározó része volt az életének.
- Én már korábban mindent elintéztem itthon, amit csak kellett. Főztem, mostam, takarítottam, és mindent megtettem a családomért. De néha jól jött egy kis támogatás, különösen azután, hogy Jóska agyvérzése után a kórházból hazaérkezve folyamatos felügyeletre volt szüksége. Volt egy segítőnk, akire mindig számíthattam. Évtizedek óta járt hozzánk, és mindent elvégzett, amit kértem tőle. Szinte már a családunk része volt. Aztán a közelmúltban, egy reggel azt mondta, hogy haza kellene vinnem, mert nem érzi jól magát - másnap otthon már nem volt közöttünk, megállt a szíve. Mindössze 61 éves volt. Most valóban egyedül maradtam ebben a gyönyörű házban, ahol egykor olyan boldog pillanatokban éltünk - zárta szavait Sas József özvegye.
