Persze, szívesen mesélek egy új mesét! Egyszer volt, hol nem volt, egy varázslatos erdő mélyén élt egy kis mókus, akit Róka Sándornak hívtak. Sándor nem volt akármilyen mókus: ő volt az erdő legügyesebb diógyűjtője. Minden évben a legszebb diókat gyűjtöt
Mesék szövevényében élünk, ahol a mesemondó és hallgató lények szerepébe bújunk, és ennek gyökerei mélyen az evolúciós múltunkba nyúlnak vissza. De hogyan kapcsolódik mindez a viselkedéstudományhoz és a vállalati struktúrákhoz? Miért válik a történetmesélés tudománya különösen lényegessé ebben a folyamatosan változó világban, ahol a változás a változásra épül? A válasz a kommunikáció erejében rejlik. Az emberi agy a történeteket könnyebben befogadja és emlékezetébe vési, mint a száraz adatokat vagy statisztikákat. A cégek számára a tudatos történetmesélés lehetőséget ad arra, hogy összekapcsolják a munkatársakat, inspirálják az ügyfeleket, és világos irányt mutassanak a jövő felé. A történetek segítenek abban, hogy a változások ne csupán számok és grafikonok legyenek, hanem élő, lélegző narratívák, amelyek érzelmeket keltenek és közösséget építenek. Amikor a világunk folyamatosan átalakul, a történetek nem csupán eszközként szolgálnak a változások irányításában, hanem hidat képeznek a múlt és a jövő között, lehetővé téve, hogy tanuljunk a tapasztalatokból, és bátran lépjünk előre. A mesemondás tehát nem csupán egy művészet, hanem egy kulcs a megértéshez és a hatékony együttműködéshez is.
Még egyetemi éveim alatt találkoztam a Heider és Simmel által 1944-ben végzett figyelemre méltó kísérlettel, amelyben geometriai alakzatok – mint például háromszögek, körök és négyzetek – mozgását mutatták be egy animáció formájában a résztvevőknek. Bármennyire is furcsán hangzik, a nézők szinte automatikusan elkezdtek történeteket szőni a látottakról. Például azt gondolták, hogy „a nagy háromszög rettegésben tartja a kis kört, de érkezik a kisebb háromszög, hogy megvédje”. Ez a kísérlet kiválóan illusztrálta, hogy agyunk valódi narratívagyártó gépezet, amely a legapróbb benyomásokból is képes összetett történeteket kovácsolni.
Miért van ez így? Az evolúciós és kognitív pszichológia megközelítése szerint a történetek ereje abban rejlik, hogy lehetőséget adnak számunkra a világ értelmezésére, amelyben élünk. A narratívák révén képesek vagyunk ok-okozati összefüggéseket, különböző karaktereket és azok motivációit, valamint lehetséges kimeneteleket alkotni a gondolatainkban. Ez a folyamat segít csökkenteni a bizonytalanság érzését, miközben növeli a kontroll érzetünket. Ráadásul a történetmesélés nem csupán szórakoztat, hanem evolúciós és fejlődési szempontból is kulcsszerepet játszik abban, hogy fejlesszük a nézőpontváltás, az empátia és az együttműködés képességeit, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy sikeresen beilleszkedjünk a közösségeinkbe.
Értjük most már, hogy a történetek nem csak szórakoztatnak, hanem szinte elemi szükségletünket elégítik ki. De milyen szerepet játszanak a változásban? Talán mindezek után nem meglepő, ha úgy fogalmazok: minden változás egyben egy meglévő narratíva cseréje is. A kiinduló állapotban volt egy kialakult történetünk arról, hogyan tudjuk leírni magunkat és a körülöttünk lévő világot. Ahhoz hogy ezt a környezetet, vagy benne magunkat megváltoztassuk, ehhez a történethez is hozzá kell nyúlni.
A történetmesélés régi hagyományait felidézve, a világ egyik legismertebb története, Homérosz Odüsszeia-története is értelmezhető transzformációs narratívaként. Joseph Campbell amerikai mitológuskutató az Odüsszeiát klasszikus hero's journey ("hős útja") példaként írja le, ahol Odüsszeusz a háborúból hazatérve új emberként, új tudással, új identitással tér vissza, amit a közössége javára fordít. Valami ilyesmi a vezetői és a szervezeti transzformációk célja is, nem?
