"A nyomor és a nincstelenség tapasztalata teljesen új perspektívát adott számomra a világra" - osztotta meg velünk Németh Kristóf az 50. születésnapja alkalmából folytatott beszélgetésünk során.

Az ötvenedik születésnap sokak életében jelentős mérföldkő - egy időszak, amikor érdemes megállni egy pillanatra, visszatekinteni, újraértékelni az eddig megtett utat és kifejezni a hálát mindazért, ami történt. Németh Kristóf az nlc-nek mesélt arról, hogyan sikerült harmonizálnia a családi életet, a karrierjét és az önmegvalósítást. Tapasztalataiból kiderül, milyen fontos leckéket tanult az öt évtized során, és hogyan formálta ez a tudás az életét.

Az 50 éves mérföldkő sok ember számára egy új fejezet kezdetét jelenti. Számodra mit képvisel ez az életszakasz? Milyen érzések és gondolatok fogalmazódnak meg benned ebben az időszakban?

Egy különleges alkalom, hogy végiggondoljam az elmúlt másfél évet, és számot vesszek az álmaimról. Azóta folyamatosan azon tűnődöm, vajon van-e egyáltalán bakancslistám, és ha igen, mi mindent kellene hozzáadnom vagy éppen eltávolítanom. Három dolog emelkedik ki számomra, mint a legfontosabb célok. Először is, szeretném, ha a családom továbbra is olyan szoros köteléket alkotna, mint eddig, tele szeretettel és támogatással. Az emberi kapcsolatok, a szeretet és a szerelem mindig is az életem alapkövei voltak, és örömmel tapasztalom, hogy ezeket sikerült megőrizni. A második célom a 15-20 kiló súlyfeleslegem ledolgozása volt, ami régóta foglalkoztatott. Az utóbbi két évben gyökeresen megváltozott az életem: a Sztárbox program hatalmas löketet adott, és azóta is elkötelezett híve vagyok a rendszeres mozgásnak és az egészséges életmódnak.

A harmadik célom az volt, hogy megőrizzem a szakmai függetlenségemet. A Fórum Színházban olyan kollégákkal dolgozhatok, akiket tisztelek és szeretek, valamint olyan projekteken vehetünk részt, amelyekben valóban hiszek. El szeretném kerülni a kényszerpályákat, és örömmel mondhatom, hogy ezt sikerült is elérnem.

Az évek során a világhoz és önmagamhoz való viszonyom folyamatosan alakult és mélyült. Gyermekként a világ csodája lenyűgözött, minden új felfedezés izgalmas kalandokat ígért. A felnőtté válással azonban ez a szemlélet fokozatosan árnyaltabbá vált. A tapasztalatok és a kihívások során megtanultam, hogy a világ nem mindig olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnik. A felnőtté válás során különböző nézőpontokat kellett megértenem, és rájöttem, hogy a valóság gyakran összetett és ellentmondásos. Az emberek közötti kapcsolatok mélysége és a társadalmi igazságosság kérdései mind új perspektívákat adtak az életemhez. Önmagammal való viszonyom is változott: az önbizalom ingadozott, ahogy a körülmények változtak. Az önismeret útja során sokszor szembesültem a gyengeségeimmel, de éppen ezek a nehézségek segítettek abban, hogy erősebbé váljak. A fejlődés nem lineáris, és az önelfogadás egy hosszú tanulási folyamat. Mostanra már inkább a világot egy közös tapasztalatokkal teli helyszínként tekintek, ahol mindenki hozzájárul a nagyobb egészhez. Az empátia és a megértés kulcsszerepet játszanak a kapcsolataimban, és a saját utamat keresve igyekszem harmóniában élni a körülöttem lévő világgal. Az évek során a világ és önmagam iránt érzett viszonyom egyre inkább a kölcsönös tanulásról és a fejlődésről szól.

Ebben az időszakban sok önértékelés és szembenézés zajlik bennem. Az élet tapasztalatai valóban bölcsebbé tehetnek minket – persze, nem mindegyikünkre igaz ez. Én próbáltam minden pofonból felállni, tanulni belőlük, és értékelni azt, amim van. Az ázsiai kalandom különösen mély nyomot hagyott rám. Amikor a nyomor, a nincstelenség és a bizonytalanság valóságával szembesültem, teljesen átalakult a világképem. Rájöttem, mennyire fontosak azok a dolgok, amiket mi itt természetesnek veszünk: a biztonság, a tiszta víz, a jól működő csatornarendszer, a közoktatás. Ott, ahol jártunk, ezek az alapvető szükségletek luxusnak számítottak. Régebben talán kevésbé értékeltem mindazt, amim van, inkább az járt a fejemben, hogy mit szeretnék még elérni. A gyerekeim is rengeteget tanítottak nekem – róluk, önmagamról és az élet mélységeiről. A legnagyobb támaszom pedig a feleségem, aki mellett mindig otthonra találok.

Ha egyetlen dologra vagy személyre kellene utalnom, ami vagy aki az elmúlt 50 év során a legnagyobb tanítómesterem volt, akkor a tapasztalatok összességét emelném ki. Az élet apró pillanatai, a kihívások, a sikerek és a kudarcok egyaránt formálták a gondolkodásomat és a világképemet. Ezek az élmények, amelyek során tanultam az emberektől, a természetből és önmagamtól, mind hozzájárultak ahhoz, hogy ma az vagyok, aki.

Édesapám az egyik legfontosabb alakja volt az életemnek, még ha tizenhét éve már nem él is közöttünk. Az ő élettörténete nem csupán inspirált, hanem rengeteget tanított nekem - a kitartásról, a becsületről és arról, hogy soha ne adjam fel az álmaimat. Az ő példája és tanításai mélyen gyökereznek bennem, és mindennapjaim során vezérelnek.

Volt valaha egy álmom, amelyet fiatalon fogalmaztam meg, amikor azt mondtam magamnak: "Ezt 50 éves koromra el fogom érni." Ez a cél olyan mélyen belém ivódott, hogy szinte minden döntésemet arra alapozva hoztam meg az évek során. Ahogy teltek az évek, néha kétségeim támadtak, de mindig visszatértem ehhez a vízióhoz, ami irányt mutatott az életemben. Most, hogy közeledik az ötvenedik születésnapom, izgatottan várom, hogy láthassam, mennyire közelítettem a célomhoz, és milyen új lehetőségek várnak rám a jövőben.

Két évvel ezelőtt kezdtem el mélyebben gondolkodni arról, mit is jelent számomra a beérkezettség. Az a lehetőség, hogy azzal foglalkozhatom, ami fiatal koromban a legnagyobb örömet okozta számomra: a magánszínház, a produkciók, a rendezés és a színpad világa. Tizenhét évesen már kibéreltem a Karinthy Színházat, és rendeztem egy darabot - egy abszurd, de mégis meghatározó élmény volt számomra. Most, ötvenévesen, ugyanazzal a szenvedéllyel folytatom, amit szeretek, a családom pedig mellettem áll, így megőrizhettem a függetlenségemet is. Ennél többre nem is vágyhatnék.

Nos, bár valószínűleg nem fog megvalósulni, helyette olyan meglepetések érkeztek az életembe, amelyeket akkoriban még csak álmaimban sem mertem volna elképzelni.

Ha visszatekintesz az elmúlt öt évtizedre, melyik az a pillanat, ami a legnagyobb hatással volt a pályafutásodra?

Sok ilyen van. Az első találkozásom a színészettel például tizenhárom éves koromban történt, amikor egy nagyjátékfilmben főszerepet játszhattam. Minden pillanatát őrzöm annak az időszaknak. A Csinibaba is felejthetetlen élmény volt - fiatal főiskolásként a szakma legnagyobbjaival dolgozhattunk együtt. A színházban pedig a Budapesti Kamaraszínház Liliom című előadásának címszerepe volt a legfontosabb számomra. És persze nem hagyhatom ki a Billy Elliotot sem: amikor először láttuk Londonban, a tízéves fiammal, azonnal magával ragadott. Kicsit magamat láttam abban az apában, aki egyedül neveli a gyerekét. Amikor megtudtam, hogy itthon is bemutatják, és az apa szerepére keresnek valakit, sorsszerűnek éreztem. Végül közel kétszázszor játszottuk el, sok tízezer ember előtt, Stohl Andrással és Tóth Sanyival megosztva a szerepet - ez egy csodás időszak volt. Ezek mellett pedig életem egyik legnagyobb szakmai sikere volt, amikor elindítottam a Fórum Színházat, ami több mint nyolc éve sikeresen működik és ami a legfontosabb, hogy sok olyan embernek munkát biztosíthatok vele, akikkel nagyon szeretek együtt dolgozni.

Esetleg volt olyan időszak az életedben, amikor nehezen tudtad összeegyeztetni a magánéleted és a karriered?

Igyekszem fokozatosan lelassítani az életem tempóját az évek múlásával – bár a feleségem szerint ez csupán egy vágyálom, hiszen a munka iránti szenvedélyem szinte munkaalkoholizmusba torkollik. (mosolyog) A családom, a szerelmem és a barátaim mindig is az életem biztos pilléreit képezték. A szakmai fejlődés és a karrierem építése rendkívül fontos számomra, de...

Sok elképzelésem van a jövőről, de mostanra a saját karrierem helyett a családomra helyezem a hangsúlyt. Az az igazi célom, hogy velük együtt, biztonságban és szeretetben élhessek.

Melyek azok az alapelvek és értékek, amelyeket különösen lényegesnek érzek a gyermekeim számára, és amelyek átörökítését kiemelten fontosnak tartom?

Úgy alakult, hogy mindannyian hívő emberek vagyunk - és most nem feltétlenül a vallásra gondolok, hanem arra, hogy hiszünk valamiben, ami túlmutat rajtunk. Egyik gyermekem sem materialista, nem a vagyon, a nagy ház vagy a státusz a mérce. A becsületesség és az elvégzett munka számunkra alapérték. Nem hazudunk, nem csalunk, nem vagyunk agresszívek - hiszünk abban, hogy a tisztességes munkának és a becsületességnek mindig meglesz az eredménye.

A másik lényeges dolog, amit kiemelnék, az a műveltség, az olvasás iránti szenvedély és a széleskörű világlátás. Az a vágyam, hogy a gyermekeim ne váljanak könnyen manipulálhatóvá, hanem merjenek kérdezni, kritikusan gondolkodni és észrevegyék a világban rejlő összefüggéseket.

Az elkövetkező ötven évre a legfőbb kívánságom az lenne, hogy megtaláljam az életemben a belső békét és harmóniát. Szeretném, ha minden nap új inspirációt hozna, legyen szó utazásokról, új barátságokról vagy éppen egy könyv felfedezéséről. Fontos számomra, hogy egészséges maradjak, fizikailag és mentálisan egyaránt, és hogy a körülöttem lévő emberekkel mély, tartalmas kapcsolatokat építsek. Szintén vágyom arra, hogy hozzájárulhassak a közösségemhez valamilyen formában, legyen az önkéntesség, tudásmegosztás vagy kreatív projektek révén. Szeretném, ha az életem tele lenne kalandokkal, nevetéssel és felfedezésekkel, és hogy mindig nyitott maradjak az új lehetőségekre. Végül pedig, szeretném, ha a következő ötven évem tele lenne szeretetteljes pillanatokkal, amelyek örökre a szívemben maradnak.

Ez egyértelmű: soha nem tapasztaltam még rosszabbat, mint az elmúlt ötven év. Ha a következő évtizedek is ennyi szeretetet, élményt, kihívást és boldogságot tartogatnak számomra, akkor valóban mindent megkaptam, amire vágyhattam.

És végül: milyen különleges módon tervezed megünnepelni az ötvenedik születésnapodat?

Nem szeretem a meglepetésbulikat, ezért inkább azt kértem a családomtól, hogy ne szervezzenek nagy partit. Azt akartam, hogy tűnjünk el egy időre a mindennapokból - csak mi, a gyerekeim és a feleségem. Kikapcsolom a telefonom, és teljesen eltűnök velük. Érdekes egybeesés, hogy anyukám, Lóci és Levente születésnapja is ilyenkor van, így nálunk ez mindig egyfajta szülihónap - egymás után jönnek a torták és az ajándékok. Az idei azonban különleges: nem zajos ünnep, hanem csendes hála azért, hogy itt tartok, ahol tartok.